Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Mindig a múltunkon járunk: Sándor Ivánnal beszélget Ménesi Gábor
Mindig a múltunkon járunk Sándor Ivánnal beszélget Ménesi Gábor- Egyik 2009-es esszéjében Baudrillard megfigyeléseire hivatkozik. A filozófus az utolsó előtti pillanatról beszél, amely voltaképpen nem a vég pillanata, hanem a vég előtti legeslegutolsó pillanat. Valaminek a vége és a kezdete egyszerre. Az Ön írásainak ugyancsak visszatérő gondolata, hogy az európai kultúra évezredes alapjait képező szellemi-erkölcsi értékek mára működésképtelenné váltak. Kifejtené, mit kell értsünk a humanista kultúrakorszak elenyészésén, amelynek napjainkban is szemtanúi vagyunk?- A vég és a kezdet összeérésében nincs semmi újdonság. Minden történeti-kulturális korszak változásához hozzátartozik. De: hosszan tartó. Baudrillard szerint ez az a „pillanat", amikor már nincs mit mondani. Kétségtelen, hogy ma olyan szakaszban vagyunk, amit krízispontok sorozatának nevezhetünk. A szimuláció rátapad a „valóságra", a történelemre, a kultúrára. Baudrillarddal ellentétben azt gondolom: van mit mondani erről. Ugyanakkor számolnunk kell a kimondás hatástalanságával. És ez meghatározza a történettudomány, a kultúra és az irodalom helyzetét is. A krízisszakasz jellemzői közé tartozik, hogy erodálódnak az alapértékek: a szabadság, a demokrácia, a jogállamiság. A humanista kultúrakorszak a személyiségre mint önmagában való értékre alapozódott, ami együtt jár a „másik" elfogadásával. A mai folyamat kétirányú. A huszadik században létrejött tömegtársadalmakban, a szörnyű háborúkban, az általános traumatizálódásokban, a sorozatos világválság-szakaszokban a néptömegek „alulról" nem rendelkeznek az alapértékek befogadásának-őrzésének igényével. „Felülről" pedig az intézményesített politikai gépezet gonoszul rájátszik erre az igényhiányra. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy Baudrillard ravasz. Miközben azt mondta, hogy már nincs mit mondani, folyamatosan mondta a magáét. Kétségtelen, hogy a szimulációs trend hosszan elnyúlik. Nem lesz az újabb korosztályoknak könnyű felhevíteni a lázat, amivel a szellem, az irodalom útonlétében a korábbiak ama értékek védelmében próbálkoztak.- Ebben a szituációban egyáltalán nem meglepő, hogy a tudomány nem képes pontos diagnózist adni a körülöttünk lévő valóság lényegi problémáiról, mert azok voltaképpen megragadhatatlanok. Minden diszciplína legfeljebb arra törekedhet, hogy tetten érje, amint a saját tárgya elenyészik. A történettudomány is kénytelen szembenézni azzal, hogy - miként az a Gyáni Gáborral folytatott dialógusukból kiolvasható - a múlt igazsága nem meghatározható, helyére a valószerű helyezhető. Ezzel együtt eljutunk annak felismeréséhez, hogy az Auschwitz utáni korszakban a múlthoz való viszony, a múlttal való szembenézés tekintetében Európa megosztottá vált: külön úton halad a keleti és a nyugati régió.- A történettudomány hosszú időn keresztül hatással volt a közgondolkodásra. Legjelentősebb képviselői szerint azonban ma már ez nincs így. A történetírás feloldódik a kollektív emlékezet általános fogalmában, veszít eredendő kritikai funkciójából, miként arra Gyáni Gábor is felhívja a figyelmet. Maga a történelmi múlt porlad el. Közben „tradícióként" konzerválódnak a tévtanok, az ócska eszmevilágok, a múltban katasztrófákhoz vezető hamis tudatok. Mindez oka lehet annak, hogy az európai történettudomány, s legjobb magyar képviselői a mentalitásvizsgálatok felé fordulnak. A Nyugat, mindenekelőtt 8
