Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kőrösi Zsuzsanna: "Itt a magamfajtának nem fog sok fű nőni": Meneküléstörténetek 1956 végéről

Az egyik ilyen nagy benyomás az volt, hogy a zöldséges előtt halomban állt a banán meg a narancs meg a citrom. Itthon abban az időben ilyen nem volt. Ez csak ott úgy állt, mint az alma vagy a körte, mint most itt, a piacon. A másik, hogy a nagybátyám felesége valamit mondott arról, hogy vannak ezek a kitűnő mosóporok. Az se volt még nálunk, itt szappanpehely volt, vagy szappannal mostak. És azt mondja, olyan csodálatos, hogy ezek milyen jól mosnak. Ez akkor már mindennapi dolog volt ott, de itt még nem is tudtunk róla, hogy van. Ezekre úgy emlékszem, mint bécsi emlékek, a kontraszt miatt.

Pista néhány hét elteltével sok más továbbtanulni vágyó magyar menekülttel együtt Bécsből Angliába repült. 1957 januárjában megkezdte egyetemi tanulmányait Cambridge-ben. Londonban telepedett le, angol nőt vett feleségül, két gyermekük született. Piackutatóként, majd rendszerszervező szaktanácsadóként dolgozott, komoly szakmai sikereket ért el. Miután felesége meghalt, 2000-ben végleg hazatelepült.

E szerint a narratíva szerint Pista elmenetele racionális döntés eredménye volt, de a történetmeséléskor az érzelmi hátteréről is hosszan beszélt. Nehezen határozta el magát, csakis a börtön fenyegető közelsége kényszerítette arra, hogy elhagyja hazáját. Származása okán a forradalom bukását követően semmi jóra nem számíthatott. Joggal félt a börtöntől, illetve attól, hogy az elkövetkező időszakban a hatalom neki csupán minimális életteret enged majd. A szabadságot választotta. Édesanyja, aki még 1945-ben nem akarta elhagyni Magyarországot, most magától értetődő módon követte fiát.

Pista önazonosságának meghatározó alapja nemzeti identitása, magyarsága. Élettörténeti narratívájában csak itt, a menekülés motivációi kapcsán beszélt erről. Fontosnak érezte kihangsúlyozni, hogy ő Magyarországhoz tartozik, de a szovjet csapatok jelenléte és az elmúlt évek tapasztalatai miatt el kellett hagynia hazáját.

Az elbeszélésben több reflexiót is találunk arra nézvést, hogy milyen emlékeket őrzött meg ezekből a napokból. „Pontosan emlékszik" arra, milyen idő volt aznap, semmi kétség sem merül fel benne ezzel kapcsolatban. Viszont fontosnak érzett részleteket „furcsa mód" nem tud felidézni. Vajon hogy került a szénapadlásra, vagy melyik napon érkezett Bécsbe? Jánossomorjáról indult a „menekülők útja", amely az andaui hídon vezette át a magyarokat Ausztriába. Abban az időben köztudott volt, hogy a határ menti műszaki zárat őszre már felszámolták. Ha nem így lett volna, 1956-57 fordulóján nem tudott volna kétszázezer ember elmenni az országból. Pistát is - mint oly sok sorstársát - a cserkészektől tanultak segítették a tájékozódásban, mégis többször elbizonytalanodott, hogy a határ melyik oldalán van éppen. És ezzel kapcsolatban reflektált arra, hogy ez a történet az évek, évtizedek során a közös narratíva része lett. Nagyon sok menekültnek a történetében benne van ez. És hát nem létezik, hogy ennyi ilyen beszögellés lett volna a határon. De valahogy ez mindenkinek a történetében, vagy a legtöbbében ott van.

És van egy másik, a visszaemlékezésekben rendre felbukkanó toposz, amellyel itt is találkozunk: a menekülők a szovjet járőrök megvesztegetésére vodkát, pálinkát, cigarettát vittek magukkal, abban bízva, hogy egy razzia során ilyen módon megmenekülhetnek.

Ezekben a hetekben nagy volt a nemzetközi szimpátia a magyar forradalom iránt, számos nyugati országból önkéntesek érkeztek Ausztriába, hogy segítséget nyújtsanak a magyar forradalmároknak. Pista és édesanyja egy belga civillel találkozott az osztrák határ mentén, aki Bécsbe vitte őket. A rokonok várták őket, és az ő közreműködésüknek köszönhetően nem kellett táborba menniük.

Pista az interjú során többször idézte fel hangversenyekhez köthető élményeit, a zene fontos része életének. így volt ez 1956 végén is, igaz, akkor a kimerültségtől kevéssé tudta élvezni a zenét.

154