Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

Még a második világháború előtt kezdődött ez irányú tevékenysége. „El akartam menni nyaralni, már Erdély visszacsatolása után. Egy napja voltam még csak a Gyilkos-tónál, amikor közölték, hogy minden zsidónak 24 órán belül el kell hagynia a helyet. Akkor elmentem Kolozsvárra, Antal Márkákhoz, ahol Antal Helén, Antal István jó barátaim voltak. Ott tértem magamhoz abból a sokkból, amit a Gyilkos-tónál kaptam, először szembesülve ennyire kemény intézkedéssel. Török Erzsi is otthon volt akkor, egyik kedvesebb volt hozzám, mint a másik. Ó szervezte meg, hogy kimehessünk Kalotaszegre, ahol gyönyörű nőket fényképeztem, gyönyörű viseletben aratáskor, misén, másutt. A Franklinhoz vittem el a kész képeket, ahol meg akartak bízni - de hát ez már 40 nyarán volt -, hogy a következő évben menjek le és csináljak egy teljes anyagot az Ortutay második kötetéhez, amit aztán Magyarország hadba lépése megnyuvasztott. Az erdélyi képek egy része azért megjelent az Ortutayban, némelyik újságban, de a negatívok, pozitívok elvesztek." A Pesti Napló Képes Melléklete hozott ebből az anyagából is egy dupla oldalt, gyönyörű Kalotaszegi Madonna jelent meg a Zilahy Lajos szerkesztette Híd 1941. szeptember 2-i számában, mely lapnak egyébként főmunkatársai közt Móricz Zsigmond, Németh László és Tamási Áron nevét olvashatjuk.

Aztán hosszú ideig nem történt semmi ezen a téren, ám olvastuk, hogy a Magyar Fotó Állami Vállalattól való kirúgása után munka és megélhetés után kellett nézzen. Korábbi barátai, ismerősei mind segítettek, így Széli Jenő is, aki megalapítva a Népművészeti Intézetet, annak első igazgatójaként, több megbízásával adott munkát Reismann Mariannák. Ebben az időszakában, 1952-55 között, sok néprajzi tárgyú fényképe született. Később már nem, mert Szélit 1956 után eltávolították az általa létrehozott intézet éléről. Az a népművészeti témájú fotós munkája, melyből máig a legtöbb jó anyaga maradt, a Daloló Falvak mozgalomhoz kapcsolódott. „A Népművészeti Intézet 1954-ben országos dalgyűjtést hirdetett. Tanítók, diákok, könyvtárosok, énektanárok vágtak neki az országnak, megtalálni a nép kincseit, felragyogtatni szép ékszereinket. A négy legjobb pályamunka két kötetben, Reismann Marian felvételeivel jelenik meg. A versenyben a román határ közelében levő Apátfalva, Rém, Duna-Tisza közi helység, a matyó Szentistván és a nyírségi Kiskálló gyűjtői győztek, Szigeti György, Karsai Ferenc, Baranyi Dezső tanítók és Polónyi Péter járási könyvtáros. Négy falut, illetve tájegységben kellett fényképeznem, ahol egy-egy ember megnyerte azt az országos pályázatot, hogy ki gyűjti össze a leghitelesebb népdalokat, szokásokat. Vakum nem volt, kölcsönkértem. A Nyírségtől Bajáig, Szent Istvántól Csanádapátfalváig közlekedtem, sokat gyalog. 4-4 kép kellett a kiadványhoz, legalább százat készítettem. Lenn voltam Király Ilus néninél, aki egyike volt az első népművészet mestereinek. Akkor már nagyanya, vagy talán dédanya volt, öreg parasztasszony. Két-három napot voltam lent, és szerettem volna vele azt csinálni, ami most velem történik, mondja el az életét, és én közben fényképezem. Mentünk az utcán valahová együtt, és akkor elkezdi magyarázni nekem Ilus néni, hogy mi a különbség Freud és Thomas Mann Mózese között." A Daloló Falvak újabb néprajzi megrendeléseket hozott számára. Mihályfi Ernő Magyarország könyvéhez fotózott, Lengyel Györgyi néprajzi munkáihoz kért tőle fotókat. Bár készültek az életmű szempontjából fontos képek ebben a témakörben is, mint például Vankón Dudás Juló, Marton Erzsébet, Király Ilus, Sztélék Dénes fotói, mégis meg kell állapítsuk, hogy az ízig-vérig urbánus Reismann Marian korántsem merítette ki a néprajzi tárgyú fényképezésben rejlő összes lehetőséget. Talán másképpen alakulhatott volna, ha elfogadják könyvtervét, melyet alaposan végiggondolt, megtervezett. A címe A magyar népművészet mesterei lett volna. Énekeseket, táncosokat, zenészeket, mesélőket, hímzőket, faragókat, fazekasokat, szövőket saját környezetükben, közösségükben mutatta volna be, mely ekkoriban nagyon eltért a hivatalos folklórkiadványoktól.

Hatodik stáció: a népélet, népművészet megörökítője

129