Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

kenyérharc, a munkáért való küzdelem. Igazuk volt, mert az első mezőgazdasági kiállításig boldogan evickéltem ott, jártam a kutatóintézeteket, egy párral aztán is megmaradt a kapcsolatom. Az első mezőgazdasági kiállítás alkalmával leküldték egy hónapra Szekszárdra és környékére, de tíz napnál tovább nem bírtam és hazajöttem, amiből majdnem balhé lett, de volt néhány fiú a Magyar Fotónál, akik boldogan cseréltek, mert ehettek-ihattak ott kedvükre, s nekik ez szabadságot jelentett, míg nekem rabságot. Később Schüllert az uram, dr. Vajda Ernő hozta ki a börtönből, mert Rákosiék le akarták csukni, mert a magyar gyapot az csak magyar gyapot volt, és nem lehetett belőle semmit sem csinálni. Abban az időben tanultam meg a növényfényképezést is, a termelésben velejáró folyamatokkal együtt. Az Iregszemcsei Mezőgazdasági Kutatónál elfogadták azt a tervemet, hogy a napraforgó termesztéséről készítsek egy egész évet átfogó sorozatot, a föld és a mag előkészítésétől egészen a mag betakarításáig. Elkészült, sohasem használta fel senki, akkor ilyesmi nem volt fontos senkinek, kivéve a nemesítőnek."

Langer Klárával együtt kemény harcban állt a Magyar Fotó AV akkori vezetőnőjével, akit Dallos Ágnesnek hívtak. Ok húzták a rövidebbet, három évvel később az első racizásba bekerültek mindketten. Felmondólevele valahogy úgy szólt: „Mivel művészi igényességének a vállalat nem tud eleget tenni, s ön a vállalat vezetésével nem ért egyet, tehát..." 1954 után immár sokadszor újrakezdte a műtermi fényképezést, még mindig a Veres Pálné utcában, és még mindig Fotó Marian néven. Személyiigazolvány-képeket kellett szakmánybán fényképeznie, és továbbra is különböző mezőgazdasági kutatóintézetekben fényképezett. „VbZf olyan, hoßy az egész pártapparátust az Akadémia utcában le kellett igazolványképnek fényképezni, az AVO feljött velem a Veres Pálné utcába, várt, míg előhívom a filmeket, míg megszáradt, és vitte az egészet a pártközpontba. Dacára, hogy otthagytam a vállalatot, én azért hozzájuk tartoztam. Furcsa módon én voltam a káderfényképész. Én semmit ezért direktbe nem tettem. De egyrészről rendkívül sok elvtárs ismert, másrészről az első naptól fogva a porondon voltam. Ebben az időben voltak a görög áttelepítések. Egész falvakat hoztak, gyerekeket százával, a gyerekeknek nem volt nevük, csak azonosítási számuk. Akkor ismét jártam az országot, s fényképeztem a gyerekeket igazolványképnek. Nagyon sajnáltam őket." Visszaemlékezése szerint hozzávetőleg ezer felvételt készített 1954 körül csak az áttelepített görög gyermekekről. „Olt Károly ék hozzátartoztak ehhez a Birky Ágnes, Dékány Klári stb. társasághoz, és az Oltné intézte a görög gyerekek sorsát. Biztosan tudsz arról, hogy 1952-53-ig nagyon sok görög gyereket hoztunk be, akiknek se nevük, se számuk, se semmijük nem volt. Úgyhogy én jártam a vidéki kastélyokat, és mindenki kapott egy számot, és ehhez csináltam az igazolvány fölvételeket."

„A MAFIRT-nál volt egy ilyen tetemrehívás, Dallos Ágnes, Lakatos Éva, Langer Klári és én ültünk Vásárhelyi asztalánál. Én képtelen vagyok ilyenkor kinyitni a számat és elkezdeni sárt dobálni, egyszerűen nem megy, röhögök csak magamon. Úgyhogy Klári egyedül dobálta a sarat, és aztán nagyon megharagudott rám. Az a pletyka jött vissza, hogy Dallos Ágnes elhintette Lakatos Évánál, hogy a Langer és én homoszexuális kapcsolatban voltunk egymással. És így tovább. De akkor már a képzőművészeti szövetségnek volt egy fotó- szakosztálya, csináltunk egy kiállítást, amit teljes mértékben segített a Mihályfi Ernő, akkor éppen miniszterhelyettes. Én a Misuval jóban voltam, valamikor 1941-42-43 valamelyik szilveszterén a Beck Andráséknál az egész éjszakát végigénekeltük. Nem ismertem embert, aki annyi magyar népdalt tudott volna, mint ő. Szerettem Misut és jó szerkesztőnek tartottam. Még az 1930-as évek elején mint kis tak- nyos kerültem vele kapcsolatba, amikor ő az Est lapoknak volt a képszerkesztője, és a Szegi Pali pedig a Pesti Hírlapé. És akkor megtörtént a csoda, az egyik képem ugyanazon a vasárnapon jelent meg mindkét újságban. Egy kicsit megijedtem, de azt hiszem ez is hozzátartozott ahhoz, hogy ne felejtsenek el."

Kirúgása után sok területen dolgozott, hogy megélhessen. „1954 augusztusában engedték ki Jancsit a börtönből, s engem októberben rúgtak ki. Két hétig voltam Ernővel a Sátoros127