Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

amerikai misszió megbízásából végigjártam a gyermekmenhelyeket, és az borzalmas volt. Nem volt pelenkájuk, semmijük sem volt. Itt kezdődött, hogy én aztán nem szabadultam a különböző gyermekmenhelyektől. Kint voltam Foton a Kállai Gyulával földosztáson. Ők földet osztottak, én fényképeztem. Ez a sorozat rengeteget szerepelt, természetesen a nevem nélkül, mert akkoriban úgy tartotta a kommunista erkölcs, hogy a fényképeknek nincs szerzője. És az MTI máig ragaszkodik ehhez, a régi képeken, még ahol tudja, ott sem tünteti fel a nevet. Nagyon jellemző a kulturálatlan- ságomra, hogy elküldték 1945 szeptemberében Lukács Györgyöt fényképezni, aki akkor jött haza Gertrudis asszonnyal, és az Erzsébet Szállóban lakott a Kecskeméti utcában, és én megkérdeztem Jancsit, hogy ez ki. Kiröhögött, de választ nem kaptam tőle. Elmentem, láttam egy nagyon csúnya embert, nem tudtam mit kezdeni vele, kiültettem valami balkonszerűségbe, mert még nem volt vaku akkoriban, magnéziummal fényképeztem. Semmiféle benyomásom nem maradt róla. 1946 februárjában is fényképeztem, amikor Tildy Zoltánt köztársasági elnökké választották. Onnan mentem le a Simonovitsékkal Szolnokra, ahol volt valami hídavatás. Az újonnan kinevezett szolnoki főispán és a neje, ezek is munkáskáderek voltak, vendégül láttak ennek alkalmával vagy húsz embert. És mit adtak? A parkban szaladgáló gyöngytyúkokat vágták le, hogy valamit tudjanak adni, de a húsuk rághatatlanul kemény volt. Szolnokon amúgy is nagyon pórul jártam, mert délután elmentem az ottani nyomornegyedet fényképezni, és rühes lettem. Ez volt az egyetlen nyavalya, amit összeszedtem, elég sokat vacakoltam vele, mert az egyik orvos kidobott, hogy ő ilyesmivel nem foglalkozik, ne babáztam volna annyit a szovjet katonákkal. Végül egy kozmetikus mondta meg, hogy mit kell csinálnom, ezt és ezt, majd a harmadik napon le kell fürdeni. De hol? Szét volt bombázva a lakásom. Kimentem a Széchenyibe. És akkor megfogott valaki, és mutatta, hogy az ott a Lédererné, tudja, a »Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába«. Ezek az emlékeim erről. Mind a két bátyám lement földet osztani, újságot csinálni, pártot alapítani Szombathelyre. Nyáron aztán Jancsi kiment Párizsba, Feri maradt, és én lementem hozzá. Nagyon bizonytalan volt a közlekedés, a postavonat kocsijában jutottam le. Együtt laktak itt a bátyám, Szilágyi Béla, a volt angol követ, külügyminiszter-helyettes, meg tudom is én még ki. Természetesen én lettem a szakácsnő, a paprikás krumpli koronázatlan királynője. Egyik este Béla megjelent egy nagyon ványadt, rosszul kinéző elvtárssal, és azt mondja, Mária, ma ne csinálj paprikás krumplit, mert ennek az elvtársnak fáj a gyomra. Ez volt a Kádár. De hát ezek tulajdonképpen nem fontosak, csak pletykák. Fotóztam a németek kitelepítését Békásmegyerről, ahová nem kellett volna kimennem, de kimentem, mert nagyon sok zsidót telepítettek ki korábban és meg akartam nézni, hogy ez most miként megy végbe a sváboknál. Féltem ott is. Olyan atmoszféra volt, hogy féltem."

1945 márciusától a MAFIRT fotóriportere, magyar és orosz nyelvű megbízólevele volt Budapest közellátási kormánybiztosától, hogy felvételeket készítsen az egész város területén az élelmiszer-behozatalról és -szétosztásról. Olyan állapotok voltak Budapesten, közvetlenül a felszabadulás után, hogy egy-egy riport 8-10 óráig is eltartott, mert mindenhová gyalog kellett menni, sok volt az ellenőrzés, igazoltatás, gyanakvóak az emberek. Kevés és mindig más minőségű fotóanyagra dolgoztak, amit éppen szerezni lehetett. És közben vasárnaponként gyermekfelvételeket vállalt, amiért néha kapott 1-2 dollárt vagy egy gramm tört aranyat, amit azon nyomban átváltott élelemre, tűzifára, téglára, hogy romos lakását a házmestere segítségével lakhatóvá tudja tenni. A labornak használt kis kamrát használta először. Itt is felkeresték néhányan, például rendszeresen nála laborált Ata Kandó.

Ahogy bővült a MAFIRT létszáma, sokasodtak feladatai, úgy változtak telephelyei is. „A Szabad Nép székházból átköltöztünk a Royal Szálló épületébe, majd tovább abba a házba, ahol a Híradó mozi van. Itt már labor is volt. Békés István lett a vezetője. Nagyon nem szeretnék róla beszélni, mert komoly kontroverziáim voltak vele, olyannyira, hogy feljelentettem a pártnál, s el is mozdították a helyéről. Utána jött Révai Dezső, valamikori tanítványom, aki a legrosszabb szervező volt, akivel életemben találkoztam. Mindent az embereitől várt, de nem tudta őket megszervezni, s

124