Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)
Felkereste Mariant, elmondta, hogy most nyit gyermekpraxist, vannak elképzelései arról, milyen körülményeket kell teremteni ahhoz, hogy egy baba normálisan fejlődhessék. Ezeket szeretné fényképekkel illusztrálni. Fizetni ugyan nem tud, de a lefotózott gyermekek szülei majdnem mindig rendelnek majd a képekből, mondta, így Marian is megtalálja a számítását. „Hogy megtanultam mi a gyerek, hogy a fényképezés egy ágában nagyon mélyre lementem, azt feltétlenül Pikier Emminek köszönhetem. Tudom, hogy ebben elértem egy bizonyos nívót, hogy ezzel iskolát teremtettem. Rendkívül kritikus volt, olyan képeket dobott vissza, ahol - ameddig nem láttam az ő szemével, mi a kifogás - nem jöttem rá, hogy nem helyesek. Soha nem voltunk közösen fényképezni, megadta a szempontokat, elmentem páciense lakására, ahol már számítottak rám. Letettem az újszülöttet meztelenül a földre, egy lepedőre, mire a szülők kétségbeestek, és aztán három hónap múlva újra megjelentem." Tulajdonképpen Pikier teljes pacientúráját fényképezte, évente négyszer, hosszú ideig. Nem véletlen tehát, hogy Reismann Marian megmaradt fotóhagyatékának döntő részét, mintegy hetven százalékát gyermekfotói képezik. Azokkal a családokkal, ahová rendszeresen visszajárt, közelebbi-távolabbi baráti kapcsolata is kialakult, s miután Pikier Emmit elsősorban a baloldali értelmiségiek, kommunisták vagy szimpatizánsaik keresték fel, Marian ismeretségi köre is főként belőlük verbuválódott. 1938-ban jelent meg először Pikier könyve, Marian fényképeivel, a Mit tud már a baba1 Első kiadását továbbiak követték, s a magyaron kívül franciául, németül, csehül és oroszul is olvasható. Reismann Marian gyermekfelvételei tanítványaira is hatással voltak, Sugár Kata, Langer Klára nagyon hasonló stílusban fotóztak gyermekeket. Mariantól tanulták meg, amit ő Pikier Emmitől, hogy az igazi gyermekfénykép az, amelyik a gyermeket saját környezetében, a saját életmegnyilvánulásai közepette örökíti meg, minél kevesebb zavaró tényező beiktatásával. „Ha idegen gyereket fényképeztem, mindig megkérdeztem, hogy mi az, amit már csinál, mi az, amivel a legszívesebben játszik, egyáltalán hol tart. És alig hagytam magamnak időt arra, hogy megfigyeljem. Az a tapasztalatom, hogy mennél gyorsabban végzek a fé nyképezéssel, annál jobb. Még mielőtt a gyermek feleszmél arra, hogy itt valaki valami szokatlant művel, még mielőtt elkezdene barátkozni velem, mielőtt a gépet meg akarja nézni. Megkérem a környezetet, hogy ne mondják előre, most fényképezni fogják, ne hívják fel a gyermek figyelmét rám, majdnem mindig van egy olyan rövid időszak, amikor a gyermek még nem fogja fel, hogy itt valami érdekes van. Soha nem barátkozom felvétel előtt gyerekkel, egyszerűen el szeretnék tűnni, legszívesebben felvenném a láthatatlanná tevő köpönyeget." 1945-ben, rögtön a felszabadulás után indult a Rákosi Mátyás Gyermekotthon. Célja az volt, hogy a meghalt, eltűnt párttag szülők gyermekeit összegyűjtsék, fedél alá hozzák, felneveljék, valamint hogy a napközbeni pártmunkával nagyon elfoglalt szülők gyermekeinek egész napos ellátást, oktatást nyújtson. Agai Bélának, az Újság főszerkesztőjének elvett budai, Cserje utcai villájában kezdődött a tevékenysége. Egyik vezetője, mozgatója Pikier Emmi volt, akivel láttuk, Marian már majd tíz évvel korábban megismerkedett és együtt dolgozott, a magánpraxisába tartozó csecsemőket, gyerekeket fényképezte, melyet Pikier Emmi az általa gyermekenként összeállított fejlődési naplókba használt fel. Segített az intézmény megszervezésében Pikier Emmi férje, (Pikier) Péter György is, aki ekkor az Országos Statisztikai Hivatal elnöke volt. A szülők tényleg rendeltek időnként a képekből, így aztán némi jövedelme is támadt Mariannák, az egyébként ingyen végzett hosszú munkából. Ebből a kapcsolatból egyenesen következett, hogy a Rákosi Gyermekotthonba is Mariant hívták meg fényképezni. Innen folytatódott gyermekfényképészi pályája. „Pikier Emminek egészen más elképzelései voltak arról, hogy csecsemőket hogyan kell épkézláb, ellenálló- képes és rendes gyerekekké nevelni, mint ahogyan abban a korban szokás volt. Senkinek nem volt pénze, sem az Emminek, sem nekem, de azért valami mindig összejött. Emmi megkapta a fejlődési naplójához szükséges képeket, a szülők háromhavonta kaptak egy szériát a gyerekekről, miáltal én is megkerestem a munkadíjamat, és még azonfelül annyit, hogy el tudjak vegetálni." Hogy ez a dolog 120
