Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7-8. szám - Kincses Károly: "Soha nem akartam innen elmenni, most se, és a jövőben sem. Amennyiben van jövő.": Reismann Marian (1911-1991)

Heartfield után Moszkvába, Marian maradt a cég egyetlen fotósa. Feladata csupán annyi akadt, hogy a még folyamatban lévő munkákat befejezze, ezt követően a cég fel is oszlott. „Ezután ott maradtam egyedül, hol kaptam munkát, hol nem, nagyon sokat féltem, ez már a sötét időkben volt. Kraszna-Krausz csinálta akkor a Film für Alle és egyéb fotólapokat, ott kaptam munkákat. Kraszna-Krausz Feri bátyám osztálytársa volt Szombathelyen, Krausz Andornak hívták akkor még. Aztán Hitler elől átment Londonba, ott megcsinálta a Focal Pressf. Sosem fényképezett, de a filmhez, fotóhoz nagyon értett. Egy házban lakott Berlinben Moholy-Naggyal." Három, Reismann Marian fotóival illusztrált Film für Allét találtunk 1932. május, augusztus és szeptember hónapjában, az egyikben templomba menő nők felülnézeti, bauhausos képe, a másikban magyarországi szociofotók a Teleki térről, a harmadikban strandoló kölykök láthatók. A képek a legjobb szociofotós iskolák hagyományainak felelnek meg, igazán kár, hogy Marian nem tudta, akarta ezt a vonalat folytatni. Ez az időszak inspirálhatta azt az 1936-os dátumot viselő, egyetlenként megmaradt reklámfotóját, azt az Odol szájvizet hirdető, modem szellemű fotókollázst, melyet a Fotográfusok Made in Hungary kiállítás részeként az utóbbi évtizedben már tizenhárom országban láthattak.

Vége lett a munkájának, újabbakat nem nagyon kapott, megélni sem lehetett, kicsit később már égett a Reichstag, mindezekért aztán 1932 márciusában jobbnak látta hazatérni. Félévnyi berlini munka jutott számára osztályrészül. Magyar zsidóként, pályakezdő fiatal lányként ekkor már nem a legmegfelelőbb hely volt számára Berlin. Egy keveset még dolgozott a nyáron, Szombathelyen Knebel Jenő fényképésznél, főleg riportjellegű munkákat, de nagyon mehetnékje volt, nem akart szülővárosában maradni. „Próbáltam mindenfélét, bárhol a világon kerestek fotóst, jelentkeztem, hiába. Bejártam néha a Knebel műterembe asszisztálni, ami sem nekem, sem nekik nem okozott örömet. Én a iveimari Németországból jőve özönvíz előttinek tartottam a módszert és a felszerelést, ők viszont engem vettek semmibe." A keresés közben a fotóriportba is belekóstolt. Agai Béla, Az Újság főszerkesztője apja egyetemi évfolyamtársa volt, valószínűleg ezért, de Marian több képét leközölte lapjában, többek között a kőszegi Jurisich-emlékmű avatásáról készülteket is, melyen Horthy Miklós őnagysága is részt vett 1932 júniusának legelején. Ugyanez év őszén Mariant már Budapesten találjuk. Diploma ide, diploma oda, két évet segédkednie kellett ahhoz, hogy érvényes magyar iparigazolványt kapjon. „Amikor ki akartam váltani az iparigazolványt, kiderült, hogy müncheni végzettségemet nem fogadják el mesterlevélnek, s két évet segédként le kell töltenem ahhoz, hogy iparigazolványt kapjak. Egyik nagybátyám ismerőse Szarvas Erzsébet röntgen asszisztensnő, akinek megvolt a mesterlevele, az ő nevén váltottuk ki az iparigazolványt, s mint az ő bejelentett segédje dolgoztam két évig, fizetve ezért egy bizonyos összeget, míg meg nem kaptam a saját iparigazolványomat. Azért lett Fotó Marian, mert nem használhattam a Reismann Mariant. (Más kérdés, hogy annyira megszokta ő is, megrendelői is, hogy később, valóban önállóvá válása után is megtartotta ezt a nevet.) Srégen szemben volt a Király utca sarkán a Goldmann-fotókereskedés. Első naptól fogva hitelem volt nála, nem tudom, miért. Ha pénzhez jutottam, akkor fizettem, ha nem, akkor nem. És a másik oldalon volt egy csemegés, ahol, ha nem volt pénzem, akkor két zsömlét ebédeltem liptóival, és hogyha volt pénzem, akkor ehhez némi hús járult. Volt ennek az életnek egy másik oldala is. Ötkor vagy hatkor becsuktam magam mögött a pinceajtót, hazamentem, átöltöztem, és meg voltam hívva valami úri rokonságba, anyám családjából. És akkor előkelő hölgy voltam."

Az. Erzsébet körút 54. udvari pincéjében lévő amatőr laboratóriumot unokabátyja, Feuer Gusztáv, akkor éppen állástalan építész, találta Marian számára, „Rengeteget segített nekem az unokabátyám (...) összeeszkábálta a szükséges felszerelést, nagyon sokat tudva a fényképezésről (többet, mint amit tanultam) gépekben, vegyszerekben, nyersanyagokban, később képkomponálásban, azt hiszem a legtöbbet tőle tanultam." Marian szülei utolsó komoly támogatásként megvették 500 pengőért a pincét. Nem volt ablaka, csak egy ajtaja. „Négy lépcsőn kellett lemenni,

112