Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Dobos Marianne: Szibériai ballada
Tehát nincs istentisztelet, nincs imakönyv, a többiek szeme láttára történő imádkozás főként nincs, mert ezzel nem befolyásolhatják a társaikat. Megdöbbentem a csenden. Itt álltak, akiknek katonafejjel, és lelkészfejjel egyaránt gondolkodva mint hivatásos katonalelkészeknek meg kellett volna szólalniuk, és mégsem szólalt meg senki. Azt írták alá, hogy lelki gondozói lesznek a hadat viselőknek. A püspökeik ezért küldték őket a frontra. Erre a kötelességre szerződtek. És csend, csend, mélységes csend, mélységes hallgatás.- Akkor hát megértették? Felemeltem a kezem. Nem mint cirkuszi bohóc, ha néha annak is nézek ki, és ha egész életemben, ha a körülmények hozták, mindig félig mosolyogva, félig olyan 'na majd csak lesz valahogy' jeligével úgy is tettem. Felemeltem a kezemet és elkezdtem a mondandóm:- Nagyon köszönöm a tábornok úr kedves, biztató szavait. - Mosolygott is már szegény, váratlan mondandóm indításán, mert azt hitte, hogy valami szép következik, meg fogom dicsérni hozzánk való jóságáért.- Magamra nézve - kezdtem, mert a többiek hallgatásából egy pillanat alatt fölmértem, hogy itt most csak mint Balogh István szólhatok. Ha szólok, annak minden következményét is egyedül kell, csak magamra vállalnom.- Nem úgy van az. A magam nevében mondom, hogy nem úgy van az.-Pocsemu?- A katolikus egyház szolgálatában pár évvel ezelőtt másra esküdtem fel. Nem arra, hogy imakönyvet se veszek elő, és nem arra, hogy nem tartok istentiszteletet. Megígérhetem, tartani fogok. Jönnek vagy távol maradnak, az nekem teljesen mindegy, abból a szempontból, hogy a misét igenis megtartom. - Szónoklatom hatására félre állítottak. Egy református lelkész, Eötvös Ferenc kivánszorgott erre a sorból:- A magyar református egyház részéről a paptestvérem, Balogh István mellé állok. - Oda tántorgott még egy katolikus pap, Iványi Endre, a Balatonalmádi plébános, súlyos szívbajos. Alig állt a lábán. Ödémás mindene. Minden ujja négyszeresre dagadt, a víz teljesen elöntötte. Hárman voltunk hát. Felíratták a nevünket. Egy fiatal orosz ezután már hármunkhoz jött. Az orosz őrnagy felmért bennünket. Megsajnálta társaimat. Abban a táborban harmincezernél többen voltunk, eltüntette, megmentette őket valahogy. Élve maradtak. A botrány okozóját, engem nem vihetett el. Egy tettes kellett. Mint kirobbantót otthagyott. Együttérzéséről integetésével biztosított, nem tudok mit tenni, hát maga csak maradjon, ahol van. Jött is két orosz értem. Belém karoltak, úgy vezettek. Hogy hová? Egy félreállított, egyre gyarapodó létszámú tömegbe. Isten ujja, Isten útja. Olyan táborba kerültem, ahová papot nem szántak. Válogatottan a legszigorúbban, a legveszedelmesebbnek tartottak kerültek ide. Kamcsatka-félszigetére vittek." Alig érkeztek meg több mint évtizedes rabsága színhelyére, máris elkezdte annak a feladatnak teljesítését, ami a lelkész, és főként a tábori lelkész isteni szeretetből fakadó kötelessége, felebarátaiért. Amikor az egy hónapos vonatút végállomásán megállt a szerelvény, a vagonokból több mint kétszáz csonttá fagyott halottat emeltek ki a már maguk is szinte félhalott bajtársaik. Az első fontos kérdés tehát a temetésük 'hogyanja' lett. Amiről a 'vendéglátóknak' teljesen más volt a véleménye, mint a hadifoglyoknak. De ez a véleménykülönbség abból a szempontból sem volt elhanyagolható, hogy a hazatérésre és a majdani, a honi földben, örök nyugalomra halvány remény sem igen élt már bennük. Ha itt kell végső pihenőre térni, legalább testük ne legyen a farkasok eledele, amennyiben a fél vödör mésszel leöntött holttestet a vadállatok valamely főétkezésül magukkal vonszolnák, hogy belakmároz- zák. Balogh atya szép szóval kezdte. Európai, keresztény szokásokról, a beszentelt sír, a 95
