Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban
renciaként. Az emlékirattal kapcsolatban el kell mondanunk, hogy önmagában érdekes elemzés volna összevetni az interjú szövegével, ezt azonban ehelyütt szintén nem tesszük meg. írásomban az írott emlékeket csak külső referenciaként használtam, elsősorban az interjúban elmondott szövegre koncentráltam. Az Anna néni által írott szövegek azért különösen érdekesek, mert ezek egy másfajta emlékezési formáját jelenítik meg a malenkij robotnak, és egyáltalán a trauma feldolgozásának. Az emlékek írásos feldolgozása Jan Assmann210 szerint nem egyéb, mint az emlékezet kívülre helyezése, vagyis externalizációja. Ennek kapcsán mindig felmerülnek azok a dilemmák, amelyek az írásban rögzített emlékezet hatásmechanizmusait firtatják (nemegyszer morálisan is) a főként oralitásban élő személyes és kommunikatív emlékezet kapcsán. Paul Connerton211 a különböző médiákon keresztül létrejövő emlékezést „beírt" vagy „bevésett" gyakorlatnak (inscribing practice) nevezi, és a testi gyakorlatok csoportjába sorolja. Itt ugyanis az emberi test performatikus bevonódása helyett egy külső hordozó testére íródnak be az emlékek. Azonban a szociálisan és kulturálisan is szervezett emberi test testi gyakorlatai és a „beírtak" egy lényeges vonásban különböznek egymástól, mégpedig improvizációs lehetőségeikben. így a média „testébe" vésett emlékek túlsúlya az élő elbeszélésekhez képest azzal a veszéllyel jár, hogy az improvizációk lehetősége beszűkül és az újítás intézményesül. Anna néni írásai esetében is láthatjuk, hogy egy olyan elbeszélői sémát rögzítenek, amelyet aztán az elbeszélés során is követni igyekszik - bár a séma nyilvánvalóan az adott beszélgetés szituációjához mérten kissé megváltozik, elkülönbözik az eredetitől. Olykor találunk az interjúban történeteket, melyek nincsenek meg az emlékiratokban, ezzel együtt azonban érzékelhető az élőbeszéd kevésbé megszerkesztettsége, nagyobb időbeli ugrásai és nagyobb érzelmi kilengései. Anna néni saját írásait az utókorra hagyott dokumentumokként értelmezi, melyet elsősorban saját családjának készített el örökségül. „(...) én ezt úgy a gyermekeimnek gondoltam előbb. Hogy maradjon ez nekik meg. - Egy ajándék a nagymamától. Egy emlék. Ettől nagyobb emléket nem lehet hagyniZ"212 Az emlékiratok elkészültében fontos szerepet játszott Anna néni egyik unokája, „Beáta", akinek a kérése volt ennek az írásnak a létrejötte. Anna néni ezért az emlékiratokban külön meg is szólítja őt. „És most drága unokám, Beáta! Te megkértél engem arra, hogy írjam le neked mi történt velünk a háború időszakában. Én írtam egy igaz tiszta valóságot. Persze ez csak egy töredéke annak a sok mindennek, ami történt velünk. Megköszönöm neked, hogy megkértél, és én nagyon örülök annak, hogy ezt sikerült teljesítenem. "213 Azt, hogy Anna néni képes volt ezeket a történeteket elbeszélni és írásba foglalni, nagyban köszönheti családja fokozott érdeklődésének és empátiájának. Anna néni történetei így hallgatóságot nyerhettek. Ez nem csupán a malenkij robot történéseinek fennmaradása szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hanem azért is, mert az elbeszélésen, az intenzív emlékmunkán keresztül a személyes trauma is gyógyulhatott, és így biztosíthatta az egykor sokat szenvedett elhurcolt személyes identitásának integritását és lelki egyensúlyát. Anna néni lelki erejének köszönhető az, hogy az ő személyes élettörténetén keresztül a mi generációnk is mélyebb ismereteket szerezhet a magyarországi németeket érintő egykori traumatikus eseményekről. 210 Assmaim, 1999: 21-23. 211 Connerton, 1989: 75. 212 Interjú, 213 W., é. n. 91
