Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban
nagyon megterhelő felidézni azt az emlékét, amikor két és fél éves kisfiától meg kellett válnia: „Édesanyám elhozta a fiamat a hátán, egészen Bodáig.127 /: (Elcsuklik a hangja) :l Ott már szóltam: »Anyám, vigye! Menjen haza! Ne hozza a gyereket! Ki tudja, mi lesz még!« Hát, akkor — nem lehetett már búcsúzkodni, vagy valami. És anyám akkor megfordult a gyerekkel, és elment haza." I: (Sírás hangon meséli) :/128 Pécsváradra érve a Szentháromság térrel szemközti általános iskola épületében lettek elszállásolva, a más falvakból érkezett közmunkára rendeltekkel együtt. Anna néni elbeszélésében nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minél pontosabban közvetítse hallgatósága felé azt a lelkiállapotot, amelyben az út során volt - narratívája szerint nem csak ő, hanem minden elhurcolt ember. A lelkiállapot fokozatainak leírása párhuzamosan zajlik a fizikai út megtételével, mintegy allegorikusán arra visszautalva. A Pécsváradon töltött estét, éjszakát és reggelt a következőképpen mutatja be: „Ott nem volt reggeli, mert hát senki, senki. Vacsora se. — Senki nem volt éhes, mer olyan. — Volt olyan, aki hangosan sírt. De - még azt se tudta, hogy mér, hogy mi lesz. "129 Másnap, december 27-én délelőtt Pécsváradon szelektálták a mozgósított embereket- Anna néni erről is részletesen beszámol. Elmondása szerint nemcsak a kisgyermekes, állapotos vagy az olyan nőket engedték haza, akiknek hadirokkant volt a férjük, hanem azokat is, akiket „kivásároltak". Anna néni ekkor még megpróbálta érvényesíteni jogait: kisgyermekére, katona férjére és testvéreire, valamint vitézi rangot viselt néhai apjára hivatkozva jogszerűen várta volna el a felmentést. Jogaiért keresztapjánál, aki szintén a bizottságban volt, szólalt fel. „Közbe, mikor még nem álltunk sorba, akkor ott, mer a bíró, az nekem körösztapám volt. Szintén vitéz volt, H. J. — És itt font lakott. — Én akkor, akkor odaálltam. Mondom: »Hát, körösztapám! Nekem, nekem menni kell?« És akkor őneki is izé volt: »Hál Hál Hál Hál« Nem tudott beszélni, nem tudott beszélni, nem tudott szóhoz jutni, hogy most mit mondjon. Mondom: »Az én férjem is katona, bátyám is katona, az öcsém is katona. És most még engem is visznek?« Nem tudott szóhoz jutni."130 A teljes jogfosztottság állapota felé haladó narratívában ez a történet még egy olyan köztes állapotot mutat be, amikor a főszereplő még ragaszkodik saját emberi jogaihoz, képes azért felszólalni. Akárcsak egy pécsváradi asszony, akinek a nevét Anna néni nem árulja el: „Ismered Pécsváradon? Ezt a nem — nem mondok nevet. — Akkor egy asszony ottan -fól- kiáltott, hogy: »Ez - egy - bizottság? Ezek mind betyárok! Egytől egyig! - Hol van itt egy igazság?« Németül odamondta nekik."131 Az elbeszélésben a bíró válasza alapján válik nyilvánvalóvá a főszereplő és a többi elhurcolt számára is - Anna néni szinte végig T/l-ben beszél - a végleges státusvesztés, az, hogy már nem rendelkeznek másokkal egyenlő jogokkal. Ezt a rádöbbenést az elbeszélő ismét lelkivilágának jellemzésével érzékelteti: „És akkor a bíró azzal búcsúztatott minket: »Na, csak menjetek, mert ide többet úgy se jöttök már!« Akkor idáig voltunk! I: a nyakáig mutat:/ Az elég volt mindenhez! Azt, azt- így meghallani! — Akkor most mi lesz? Akkor, hogyan? Mér nem jövünk vagy mi lesz 127 A szomszédos faluig, Fazekasbodáig. 128 Interjúj 129 Interjúj 130 Interjúj 131 Interjúj 72
