Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Baumann Tímea: "még ha száz évig élnék, akkor se menne ki a fejemből": A malenkij robot elbeszélése egy életútinterjúban
összehasonlításban képes a tér az emlékező segítségére lenni, ám ez már épp elegendő ahhoz, hogy az emlékezés folyamatát elősegítse. Azoknak a tereknek a látványa, ahol egykor az események zajlottak, egy sokkal intenzívebb emlékezetmunkát tesznek lehetővé. Ezt bizonyítja az a mellékelbeszélésként elmondott történet is, amit Anna néni az interjú közepén idézett fel kitérőként. Mai, technikailag fejlett világunkban az ő számára sem elérhetetlen az, hogy viszontlássa a „dombaszi" tájat anélkül, hogy fárasztó utazásnak kellene alávetnie magát. Ugyan Anna néni nem kereste, és ma sem keresi kifejezetten ezeket a technikai lehetőségeket, ám egy véletlenül megtekintett televíziós adás mégis egy ilyen virtuális utazásban és emlékezetfolyamatban részesítette őt. A műsorra, melyben két egykori túlélőt vittek el a Donyec-medencébe, lánya hívta fel a figyelmét - tudva, hogy édesanyja érdeklődik a malenkij robottal kapcsolatos mindennemű megnyilatkozás (újságcikkek, képek, programok), így a televíziós műsorok iránt is. Az, hogy Anna néni nem utasította el, sőt érdeklődve nézte végig a műsort, szintén azt mutatja, hogy a traumát már kellőképpen feldolgozta ahhoz, hogy képes legyen az azt idéző vizuális látványra, az egykori szenvedések tereinek újbóli megpillantására. A műsor megtekintése mint történet azért is kerülhetett mellékelbeszélésként az életút-interjúba, mert Anna néni nem csupán a két főszereplő helyzetét élte át intenzíven, hanem személyesen neki is tartogatott vizuális élményt. „És már mutatják a kórházat! »Jaaaaj! - mondom - Hát, ez a kórház!« Én ráismertem, és az egész területre, olyan prériszerű volt! Ott se egy bokor, se egy fa. Sőt, egész Oroszországba egy gyümölcsfát, egy virágot nem láttunk! Nem. (...) Akkor, ahogy azt kinyitották! És kétoldalt a szobák! Es a folyosó felé szintén ablakok voltak, ugye. Nagy ablakok. — És arra voltak ablakok. — Hát, én ráismertem bent erre a beosztásra, mindenre!"61 Anna néni a televízió képernyőjén láthatta viszont azt a kórházat, ahol ő is hat hétig feküdt fejtífusszal. Az események terének látványa - túl azon az élményen, hogy valóban felismerte az egykori épületet - a hozzá kapcsolódó emlékképek felszínre törését és a traumatikus élmények újraátélését eredményezte. Ennek következtében még a tévéadás megtekintésének mellékelbeszélésként való felidézése is olyan emocionális hatással volt rá, hogy kénytelen volt utána egy rövidebb pihenő erejéig megszakítani az interjút. Amennyiben szobája vagy a szobájában lévő tárgyak bármilyen metonimikus kapcsolatban állnának az egykori traumatikus eseményekkel, akkor ez nyilván még inkább hatna az emlékezetmunka intenzitására. Az emlék felidézésében és az elbeszélés hitelesítésében így Anna nénit elsősorban azok a hivatalos dokumentumok, képek és szövegek tudták segíteni, amelyeket már előzetesen kiválogatott az interjú számára. Ez a szelekció sem most, a mi kedvünkért történt meg, hanem korábbi elbeszélések kapcsán is használatba kerültek már. A hivatalos dokumentumok például szerepelnek az emlékiratok bekötött példányának utolsó oldalain is. Az interjú nem csak performatív cselekvés, de feltételez egy dialógust is az interjú készítője és az interjút adó között. A dialogikus antropológia fokozottan reflektál erre a két ember közötti viszonyra.62 Az adatközlő mindinkább beszélgetőpartnerré, sőt ezzel egyben a tudományos írásmű társszerzőjévé is válik. „Az adatközlő és a kutató a kulturális alkotások olvasói és újraírói is egyben. "63 James Clifford elgondoiásmódja nyomán a dialogikus antropológia eszményi képe lebeghet a kutató szeme előtt, amely nagyban különbözik a terepmunka klasszikus felfogásától, ahol a kutató objektív, külső szemlélőként figyeli az adott kultúrától, nem azonosul a vizsgálat alanyainak nézőpontjával, hanem idegenként 61 Interjúj 62 Lásd Kohl, 2004. 63 Clifford, 1999:174. 61
