Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Babucs Zoltán: A második világháború emlékezete
1/b tartalékos tisztek, 2/a tiszthelyettesek és tisztesek, 2/b legénységi állomány. Az 1. csoporthoz azon tisztek sorolhatóak, akik elvégezték a Ludovika Akadémiát, vagy tartalékos állományból kerültek át a hivatásos állományba. Katonai szempontokat figyelembe véve ők a leginformatívabbak, mivel többségük a Ludovika előtt katonai reáliskolába járt, azaz már tízéves korától katonai közegben nevelődött, gondolkodásmódját és életszemléletét a mai napig is áthatja az egykori alma mater szellemisége. Többségük vezetett hadinaplót, vagy a háború után vetette papírra élményeit. Az interjúk készítésekor különbséget lehetett tenni a hivatásos tisztek között is, vagyis a ludovikások és a „bezupált" tisztek között. Különböző beosztásokat tölthettek be a szakaszparancsnokságtól egészen a zászlóaljparancsnokságig. Tartalékos tisztként szakasz- vagy századparancsnoki beosztást töltöttek be. A harci cselekményekről hasonló módon számoltak be, mint az első csoport tagjai. A 2. csoporthoz tartozó interjúalanyok informális tudása széles skálán mozgott, több tényezőtől is függve, úgymint akkori rendfokozatától, beosztásaitól, illetve, hogy milyen iskolát végzett katonai szolgálatának megkezdése előtt és 1945 után. Természetesen nagyon sok múlott az interjúalany szellemi képességein, hiszen az 1990- es évek második felében még nem koptak meg annyira ifjúkori emlékeik, ám ez az elmúlt évtizedben készített interjúkról nem minden esetben mondhatóak el. Az sem elhanyagolható, mennyire foglalkozott az interjúalany a második világháborúval, milyen könyveket olvasott el ebben a témában, mennyire hatott gondolkodásmódjára, saját szerepét hogyan értékelte át. Az egykori tisztek viszonylag pontos emlékezettel rendelkeztek, de a legénységi állomány zöménél visszaemlékezéseiket hangulati elemként lehetett idézni, mivel csak egy-egy dátum rögzült bennük egy-egy eseménnyel párosulva. Az újoncéletről, a laktanyabeli katonáskodásról, az országgyarapításokról, a hadifogságba kerülésről és az ottani élményeikről bővebben számoltak be, míg az első vonalbeli szolgálatról csak pár dolgot tartottak érdemesnek arra, hogy elmeséljék. Érdekes adalékokkal szolgálhatnak esetenként a másodlagos adatközlők, bár az ilyen jellegű közléseket csak fenntartásokkal lehet kezelni. Interjúkészítéseim során olyan eset is előfordult egy alkalommal, amikor a Don-kanyart megjárt interjúalanyom csak eldöntendő kérdésekre volt hajlandó válaszolni, s helyette felesége „vette át a szót". Akadt olyan interjúalanyom is, akit nagyon zavart a diktafon, s helyette inkább arra vállalkozott, hogy írásban válaszoljon a kérdéseimre. Az interjúalanyok felkutatása többféle módon történt. Televízió-, rádióhirdetések mellett az írott sajtóban is jelentek meg felhívások, melyekben egy-egy alakulat még élő katonáit kerestük. A televízió és rádió olyan műsoraiban hangzottak el a felhívások, melyeket az idősebb korosztály figyelemmel kísér. Az első beszélgetés alkalmával rövid életinterjút készítettem az interjúalannyal, s természetesen hagytam, beszéljen arról, ami számára érdekes. Ez kb. egy-másfél órát vett igénybe. A következő találkozáskor már célirányos kérdéseket tettem fel háborús élményeiről, mely aztán több alkalomra elhúzódott, s egyes részleteket, történeteket többször is elmeséltettem az illetővel. A „hólabda módszert" alkalmazva, miután személyesebbé vált az interjúalannyal a kapcsolatom, megkérdeztem, vannak-e még élő bajtársai, tartja-e velük a kapcsolatot. Természetesen minden esetben ők „továbbadták a drótot", felhívták bajtársaikat, s közölték, van egy fiatal hadtörténész, aki az alakulatuk történetét kutatja, nyugodtan beszélhetnek vele, nem olyan, mint a „komcsik", vagyis nemzeti érzelmű és megbízható. Miután úgyszólván unokájukként kezeltek, előkerültek a fényképek, korabeli naplók, melyeket javarészt még a családjuk sem látott. A fényképeknél minden esetben megkérdeztem, kik vannak rajta, mikor és hol készült - így egy-egy alakulattörténet jóval 42
