Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Horváth Sándor: Muszáj interjúzni?: Az oral history mint nyilvános és/vagy szakszerű történelem
szinte egyetlen társadalomtudomány sem vonhatta ki magát. Az oral history által teremtett interjúszituáció klinikai explorációhoz hasonlítható volta miatt komoly teret adott a naiv pszichologizálásnak és az alapos szociálpszichológiai elemzéseknek is.85 Az oral history-kutatások jelentős része a mai napig nem „professzionális" oral historistákra, hanem „önkéntesekre" épül. Bár már egy 1967-es amerikai felmérés szerint az interjúkészítők zöme történészképzést kapott, igen fontos szerepük volt az oral history születésénél a könyvtárosoknak és levéltárosoknak86, valamint olyan speciális tudással rendelkező egyetemistáknak, akik egy adott területen vagy szakmában tájékozottak voltak, ám a történetíráshoz nem sok közük volt. Ezeknek a tapasztalatoknak a hatására a Columbia Egyetemen működő OHRO munkatársai olyan „amatőröket" bíztak meg interjúkészítéssel, akik az egyetemi tanárok, diákok, környékbeli háziasszonyok, újságírók, sőt még a New York-i rendőrök köréből is kikerülhettek. Louis M. Starr ezt azzal indokolta, hogy a speciális szaktudás, a társadalmi beágyazottság és a kapcsolatteremtő képesség sokkal fontosabbak az interjúkészítésnél, mint a történeti ismeretek.87 Az oral history ezzel visszatért a gyökereihez, hiszen a kezdeti időkben interjúkat készítő helytörténészek is többnyire intuitív módon készítették interjúikat.88 Az oral history nyilvános történelemként azért is vált olyan gyorsan népszerűvé, mert nem csupán sokakhoz volt képes szólni, hanem sokan bekapcsolódhattak az interjúkészítési munkákba is.89 A nyilvános történelem azért is tudta felhasználni az oral historyt remek eszközként, mert egyik célja az volt, hogy a történelmet ne csupán intézményesült, szakszerű történészek, hanem bárki művelhesse.90 Azonban korántsem igaz, hogy az interjúk készítését nem kötötték és kötik szaktudáshoz. Ennek a szaktudásnak az átadására már 1967-ben kéthetes szemináriumot szervezett a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA), és a '68-as mozgalmak hatására számos egyetemen divattá vált oral history-kurzusokat indítani.91 S bár Paul Thompson is leszögezi, hogy az interjúkészítés szakismereteket igényel92, a szakma professzionalizációja korántsem haladt olyan ütemben, mint intézményesülése.93 Ennek oka a mozgalmi és interdiszciplináris jelleg, valamint a nyilvános történelemmel ápolt jó kapcsolat is lehetett. Éppen a mozgalmi jelleggel és az interdiszciplinaritással szakító, az alávetettek helyett az emlékezet működését fókuszba helyező élettörténeti módszer tette lehetővé, hogy a 85 Utóbbira példa Erős Ferenc munkássága és annak recepciója, von Plato, Alexander: Geschichte und Psychologie - Oral History und Psychoanalyse. Problemaufriss und Literaturüberblick. Forum Qualitative Sozialforschung. 2004/január. http://nbn-resolving.de/um:nbn:de:0114-fqs0401181 (2011. április 9.) 86 Az amerikai Oral History Egyesület 1966-ban részben a könyvtárosok azon igénye miatt jött létre, hogy szabványosítsák a szóbeli visszaemlékezések megőrzésének formáit. Scobie, Ingrid Winther: Family and Community History through Oral History. The Public Historian 1979/4. 29-39. 33. 87 Starr i. m. 50. 88 Dopson i. m. 89 Ryant, Carl: Public History as a Popular Movement: How Public? How Popular ? The Journal of Popular Culture 1986/1. 63-68. 90 Douglass, Enid H.: Oral History and Public History. The Oral History Review 1980/8.1-5. 91 Starr i. m. 50-51. 92 Thompson 2000. i. m. 222. 93 Magyarországon elsőként Hegedűs B. András, az 1956-os Intézet Oral History Archívumának alapítója tartott oral history-szemináriumot az 1990-es évek elejétől az ELTE-n. (Az interjúzás tudományos célú oktatására azonban számos előkép említhető Kemény István szemináriumától kezdve egészen a néprajzi terepmunka gyakorlatokig.) 36
