Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7-8. szám - Kovács Éva: A narratív módszertanok politikája
soá emlékezete egyetemes keretté (ahogy a nemzetközi szakirodalom előszeretettel nevezi, „univerzális konténerré") vált, melybe más történeti kataklizmák emlékezete is belehelyezhető.26 Egy erkölcsileg és politikailag is erősen megtámogatott imperatívusszá, mely az emlékezést társadalmi kötelességgé tette. Ráadásul a természet törvényei azt diktálták, hogy minél gyorsabban és minél több élettörténeti interjút gyűjtsünk össze, hiszen a szemtanúk köre az idővel rohamosan csökkent. E folyamatok a versengés metaforájával úgy írhatók le, hogy a populáris kultúra, a történelempolitika és a kollektív emlékezet gyújtópontjában álló élettörténeti emlékezet feltárásáért zajló versenyben - legalábbis a mennyiségi kritériumok tekintetében - az elemzők helyét jórészt a gyűjtők, a rekonstrukció helyét pedig a reprezentáció vette át. Mindez - noha az egyes egyedi esetekben bizonyára sokat nyomott a latban az a belső erkölcsi parancs, hogy „ne hagyjuk kihalni e nemzedéket, mielőtt tanúságot tehetne az utókornak" - igen bonyolult politikai környezetben és finanszírozási háttérrel állt elő. Mindenki tudja, aki a témát legalább a napilapokból követte, hogy az európai dokumentációs lázat a soá áldozatai kárpótlásának a kilencvenes években kezdődő, harmadik hulláma keltette fel. Ennek több - hol emelkedett, hol szégyenteljes - epizódja ismeretes Magyarországon is. A kárpótlásra jogosultak egyre szűkülő köre miatt (melyet az elhúzódó procedúrák tovább szűkítettek) olyan források szabadultak fel, melyeket a különböző alapok muzealizációra, dokumentációra, pedagógiai programokra stb. fordítottak, és fordítanak ma is. Az oral /n'sfory-interjúk (melyeket gyakran biográfiai módszerekkel készítettek hivatásos vagy erre kiképzett interjúerek) részletei bekerültek a múzeumi, kiállítótermi térbe, televíziós műsorokba, oktatási tananyagokba, sőt művészeti installációkba. Tudományos forrásértékük másodlagossá vált, kulturális örökség, emlékezet- és történelempolitika lett belőlük. E folyamat Kelet-Európábán a rendszerváltás körül kezdődött. Az emlékezés imperatívusza - mely a képző- és filmművészet, az irodalom és a dokumentumfilm egyes munkáit már a hetvenes és a nyolcvanas évek fordulójától áthatotta - 1989-90-ben rövid időre társadalmi normává erősödve a spontán tanúságtételek és megemlékezések lavináját indította el. Általánosságban négy markáns vonás rajzolódott ki, melyeket az akceleráció, az expanzió, a diszperzió és a szeparáció fizikai fogalmaival írhatunk le. A kelet-európai emlékezetkonjunktúra egyrészt a globális folyamatok felgyorsulását vonta maga után: amerikai és európai mintára sorra jöttek létre az emlékezet új helyei (emlékművek, kiadványok, ünnepnapok, ceremóniák, pedagógiai programok stb. sével foglalkozik. Kicsi, de figyelemre méltó gyűjteménnyel rendelkezik az Esztertáska Alapítvány, ahol Elmeséletlen történetek címmel 29 női soá-visszaemlékezés hozzáférhető (http://www.esztertaska. eu/). 2009-ben az MTA Szociológiai Kutatóintézetében létrehoztuk a 20. század hangja Archívumot és Kutatóműhelyt, amely amellett, hogy a mauthauseni és a berlini gyűjteményeket Magyarországon is kutathatóvá teszi, megkezdte a hazai szociológiai interjúk összegyűjtését (www.20szazadhangja.hu). 26 Levy, Daniel - Sznaider, Nathan: Erinnerung im globalen Zeitalter. Der Holocaust. Frankfurt am Main, Suhrkamp 2001. 12
