Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - Kabdebó Lóránt: A mitikusságnak megtépett foszlányai és a Költő Agya: Nyolcvan éve jelent meg a Fekete kolostor
Eszembe jutott, hogy harminc évvel ezelőtt, talán éppen ebben az órában születtem. Rég meghalt anyám szent fájdalmát magára váltotta egész lényem. Ősi titok, ősi szétszakadás borzongott végig feszült idegrendszeremen, fájón és kéjesen, mint valami hárfán. Egyszerre csak éreztem, hogy közvetlen közelemben új világ, új élet bontakozik ki. Új élet, amely azonban már régen megvolt, csak ilyen világosan soha sem éreztem. Talán más síkon, más térben volt s most egyszerre hallhatóvá, láthatóvá válik. Mint mikor szörnyen vastag fal lassanként megvékonyodik, átlátszó lesz s hirtelen arra kellett eszmélnem, hogy a megszokottan kívül egy másik világ is van, talán volt is mindig amelynek én szintén központja vagyok s amely körülöttem, bennem, miattam folyik le, anélkül, hogy sejtelmem volna róla. Eddig az életem egy végeláthatatlan folyosó volt s most egyszerre két párhuzamos folyosó halad ismeretlen cél felé. Egy pillanatig azt hittem, hogy megőrültem s a szívem rémült, felvert dobogással hívta szakadozó öntudatomat. De az ijedtséget hamar megnyugtató, szánakozó szomorúság váltotta föl, mert szembe találtam magamat saját magammal. Penésztől nedves, rongyos zöld kabátomban álltam ott. Oly tisztán, élesen látszottam, hogy még a kabát egykor fényűző nagy gombjait is megszámláltam: csak három maradt belőlük, azok közül is az egyiknek fele letörött s a másik kettő különböző színű volt. Szemembe húzott sapkám alól melegen, mélységes szomorúsággal eltelve néztem magamra. Kutatva figyeltem arcvonásaimat, felmértem, megbecsültem sorsomat. Ez volnék én, ez a sajnálatra méltó, szegény ember. Ez volna az én életem: ami volt, az nem sok s ami most van, az meg igazán nagyon keserves. Mi várhat még rám? Nehány érzés, nehány illúzió, nehány gondolat. Egy szebb égbolt? Egy pár virágzó faág amelynek szirmai úgyis lehullanak? Milyen szomorú rendeltetés az élet, ha még valaki teljesen ki is éli. Még a legszebb, a legjobb is csak mártirium, bűnhődés, ismeretlen vétek levezekelése. Talán csak pillanatokig tartott ez a különös szembetalálkozás s én azalatt egészen megöregedtem. Fogolytársaim a szobrászt ünnepelték, aki felköszöntötte az ezer formában élő, igazi En-t s köztük csak én tudtam, amíg lényemnek elfoszló látomása után könnyezve bámultam, hogy az ő igazi én-ük az már halott Én, amely vigasztalódva, élvezetet keresve idegen sorsokhoz könnyen társul és a képzelet világában otthonosan vándorol, de a boldogság és a tiszta megelégedés mezőire többé már nem téved soha.32 Az elszabadult poézis után a visszatérés a leírhatatlan, a megfoghatatlan, az értelmezhetetlen Én-hez, az individuumhoz, amely az előző pillanatban még szabadságát ünnepelte. A megalkotott szövegben. És most, ezt a szöveget visszavezeti szervezője ahonnan elszabadította. És a kettőt szembesíti egymással. íme az ember létformája: a meglévő és a lehetséges szembesülése a megszőtt szövegek által. Tulajdonképpen két jellegzetes nyelvtani alakzattal tudom ezt az egymást erősítő, majd kioltó találkozást jellemezni. Az angol present perfecttel, amely a meglévőt megváltoztat- hatatlanként szentesíti (lásd Szabó Lőrinc meghatározásával a Tücsökzenébői: „A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt, / csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt, / azt ma is látod!"), és a latin cojunctivussal, amely a nem lévőt különböző kondíciók függvényeként tudja létezővé varázsolni („mintha"). Ennek az időnek és a módnak a szembesülésében jelenik meg maga az ember, az individuum, amely tudatában szeretné meghatározni és a létezésben elhelyezni önmagát. De mivel az idő és a mód az igei megformáltságban nem találkozhatván, párhuzamosokként jelenhetnek csak meg, egymást kizáró nyelvtani tartományok, általuk maga az ember sem képes autentikus meghatározottság állapotába lépni. A költészet, a szöveg a maga poétikai esélyeivel ugyanakkor képes a heideggeri értelemben körülbeszélni ezt a találkozást, mint teszi sémává leegyszerűsítve ezt Szabó Lőrinc például a Fűz a tóparton című költeményében, amint versével az utolsó sorban feltűnő egyes szám harmadik személyű tárgyat („Őt") körülfolyja: 32 Lásd a Fekete kolostor idézett kiadás, 1. kötet 283-284. oldalán. 81
