Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BIBÓ ISTVÁN - "Az is csinál valamit, aki valami komolyat ír": Beszélgetés ifj. Bibó Istvánnal - az interjút készítette Ménesi Gábor

párttitkámak és a személyzetisnek kellett aláírnia, nem is reménykedhettem), az új személyzetis, aki nem volt olyan jóindulatú, mint nyugdíjba ment elődje, még igazolást sem volt hajlandó adni arról, hogy két éve ott dolgozom. Akkor eléggé elkeseredtem, de addigra már valamivel enyhébb szelek is fújtak, mert végül igazolás nélkül is engedtek felvételizni.- Édesapja 1963-ban amnesztiával szabadult, s utána a Statisztikai Hivatal könyvtárába került. Hogyan teltek azok az évek? Milyen kérdések, problémák foglalkoztatták?- Ezek az évek viszonylag békésen teltek. Olyan persze volt, hogy az Áldás utcai iskola pedellus nénije szólt nekünk, hogy az iskola emeletén lévő tomaöltö- zőbe beköltöztek valakik, és ők ezért nem tudják használni a helyiséget. Nem volt nehéz kitalálni, hogy belügyesek voltak, onnan ugyanis oda lehetett látni a mi lakásunk bejárati ajtajára, és figyelték, hogy kik járnak hozzánk. A postás egyszer szólt apámnak, hogy „Ugye tudja, Bibó úr, hogy ha egy levele a pecséthez képest két hét múlva érkezik, arról nem én tehetek?" Az ilyenektől eltekintve úgy emlékszem azokra az évekre, hogy eveztünk a Kádár-rendszerben; amely apám megfogalmazása szerint egy okosan kormányzott proletárdiktatúra volt, olyan, mint a méz: édes, sűrű és nyúlós, tulajdonképpen elviselhető, csak haladni nem lehet benne. Közvetlenül szabadulása után kapott egy csöndes könyvtárosi állást. Azt hiszem, akkor nem volt rossz az a fizetés, amit kapott - kétezerötszáz forintot de nyugdíjba vonulásáig, vagyis hét éven át, nem emelték. A munkáját infarktusáig nagy buzgalommal végezte, utána lazábban, de rendesen. Mellette a megélhetéshez pénzt keresett fordítással, valamint lektori vélemények írásával. Olyan szövegeket fordított - elsősorban történelmi vagy társadalomtudományi tárgyú dokumentumregényeket amelyek nem voltak teljesen érdektelenek számára. Anyámnak nagyon igyekezett kompenzálni, hogy hat évig nem lehetett mellette, a maga módján a tenyerén hordozta, mi pedig úgy éreztük, hogy részben emiatt nem jut hozzá a témáihoz. Pedig elsősorban ezeket szerette volna megírni és kidolgozni. Úgy vélem, elég nagy teljesítmény, hogy a már említett nemzetközi jogi művet befejezte. Sok minden nem készült el tervei közül, szerencsére az egyik legérdekesebb vázlatformában megvan: történelmi volna-játék arról, hogy mi lett volna, ha a reformáció idején másképp alakul a katolikus egyház és a protestáns irányzat viszonya, ha a katolikus egyház be tudja fogadni a reformációt mint a saját egyik frakcióját, és nem esik bele a világi hatalom kísértésébe, hanem megmarad szellemi központnak. Ennek az elképzelésnek három- vagy négyflek- kes vázlata van meg, de az egész mű - amit Ravasz László és Bibó István dialógusaként képzelt el - nem készült el. Engem és a feleségemet elkeserített, hogy ki mindenki tanít az egyetemen, apám pedig, ha megkérdezzük, kettőnknek tart komplett előadásokat. Úgy gondoltuk, hogy ezeket le kellene írni, vagy legalább magnóra rögzíteni. Beszereztünk egy magnót, és apám csaknem nyomdakészen mondta rá gondolatait. A kazettákat egy természettudományokkal foglalkozó barátunknál helyeztük el, nehogy egy esetleges házkutatáskor elvigyék. Mindemellett apámat erősen foglalkoztatta, hogy az 1963-as amnesztia tökéletlen volt, és egy csomó névtelen 1956-os elítélt méltánytalanul börtönben maradt, miközben az értelmiségiek és a neves írók kijöttek. Az is érthetetlen volt, hogy míg

51