Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Halmai Tamás: Pannon zen: Juhász Attila: Eszkimószín
Pannon zen Juhász Attila: Eszkimószín Juhász Attila új verseskötete a Hidegláz (Kortárs Kiadó, 2001) lapjain megkezdett költői munkálatokat folytatja. Alaktan és látásmód vonatkozásában egyaránt. Tolnay Imre Vakolat című fotója a borítón pontos választás: a helyreállítás esendő műveleteinek képi jelölőjeként kínálja föl magát. S hogy mit kívánna helyreállítani ez a költészet? Röviden szólva: az Egészet. A létezés teljesebb tartalmait, pontosabban azokat a mentális-spirituális utakat, amelyek az embert - a darabos köznapok valóságából - visszavezethetik e tartományokba. Juhász Attila versei elsőrendűen erre figyelmeztetnek: a teljesség keresésének imperatívuszára - s az ember töredékeket lelő kondíciójára. Ezzel függ össze a cím is, amely egyfelől irodalmi hagyományt jelöl ki - amennyiben Madách kietlen látomására utal vissza (a talán legcsüg- gesztőbb színre Az ember tragédiájában); ezáltal pedig etikai kérdések ontológiai távlatba helyezését sejteti. Másfelől - a „szín" szó elterjedtebb értelmét alapul véve - egy, az európai kultúrkörtől távoli, de alkalmasint a kitartás mintázataival szolgáló szellemiségről és magatartásról ígér lírai beszámolót. A könyvet végigolvasva mindkét jelentésirány tartalmasnak és tarthatónak bizonyul („nem kel fel a nap / nem megy le a nap" - zárul az eszkimó tavasz című vers [98.]). A szabatosan szerkesztett (felelős szerkesztő: Zalán Tibor), nyolc ciklusba rendezett versanyagban többnyire rövid, a meditációs ráocsúdás alkalmait tárgyazó szövegeket találunk (középhosszú versek sorozatosan csupán a hetedik, Parlando című ciklusban olvashatók). A fölütés és a zárlat (az első és az utolsó vers) egymásnak felelő motívumai hajnaltól szürkületig (ártatlanságtól a baljós vérig, álomtól az éber tudatig) vezetik a kötet ívét. A versek eközben nemcsak a fény szakrális jelképiségére hagyatkoznak, de - József Attila („eszmélet") és Pilinszky („átvér- zi") utalásos emlékezetén keresztül - a magyar irodalomban is helyüket keresik: „felkel megérint / akár a nap hűvösen / ártatlan ragyog / kilép s vissza mintha csak / álom határán járna" (hajnali tánc; 7.), „Örök szürkület: / az eszmélet gyolcsait / átvérzi a nap - / ugyanazt játszod egyre: / kirakhatatlan-egész " (Egész; 138.). A megszólalás eredendő alanyisága a filozofikus dikció egyetemesebb nyelviségébe szervesül, a gondolat absztrakt rendjét pedig képek sokasága érzékíti. A konkrét, a köznapi, a kézzelfoghatóan valóságos minduntalan mítoszi távlatokba kerül, s transzcendens hívásoknak enged: „Vallatófény. / Isten keresne? / Istent keresném?" (Hajnal; 89.), „Ne kérdezd, isten / boldog-e; csak mondd ki a / szót százszor: boldog" (Kételysorok. Ne kérdezd; 135.). A „félédes józanság" (jelenetek egy beszélgetésből; 8.) higgadt révülete, a „módszeres napba bámulás" (Visszaút; 19.) magatartássá érlelt szellemisége, a „Ha van, benned van" (Basó- mellékszólamok; 54.) lényegre tapintó szentenciája teszi érthetővé s vonzóvá a létbölcseleti alapállást: „Lét, tapasztalat? / Csak maga a figyelem, / mely nem irányul / semmire, mégis befog / mindent, s mindent befogad" (Terheletlen és élénk; 84.). A „lakatlan emberek" (Negyednapon; 51.) vigasztalan antropológiája, az „eltévedt az út" (Hold; 70.) kifordított toposza, a „sárfoltos angyalok" (Nem vagyok otthon; 94.) angelológiai apokrifje, az „öröklét-hulladékok" (Zene; 129.) kozmikus sejtése: mind egy olyan világ képét rögzítik, amelyben az emberi tényező éppen a léthiány tapasztalata folytán válik - önmaga és a másik számára is - evidenciából enigmává: „S éppen rólam mit / szeretnél megtudni még / magadon kívül?" (IS éppen rólam]; 78.), „Egyre csak mondják / a nevem, mintha tudnák, / tudnám, ki vagyok" (Kételysorok. Egyre csak; 135.). Az én (az ember) és a világ (a létezés) hiteles viszonyát kutatja-jelöli a motivikus összetettség is. Például a természeti képek s képzetek sugalmai: a „térdig csobogó kövek" (Visszaút; 19.) vagy a „csapzott platánsereg" (Sfumato; 109.) misztikus élménye. A kavicsok és növények ártatlan jelenléte; a víz (kivált a tenger) szimbolikája: „Szívverésemnél / hányszor lassabb a tenger / kavics-zenéje?" ([Kavics]; 82.). Az ég messzi jelenvalósága: „tárva zárt ég" (UV; 91.), „törmelék egek" (Imamalom; 92.), „sietős egek" (oszlopos; 95.), „heg nélkül forrad az égi szántás" (Egysoros; 102.), „Bokáig ér / a horizont" (La costa dorada; 125.), „Üres kirakat az ég" (Kételysorok. November; 134.). Az el-eltünedező tündéri minőségek: „már rég / világgá ment / a tündér" (az emlékmás; 17.), „a tündérlány érkezését / átalszod megint?" (házmester a kapuban; 18.). Az idő - az „Örökké szomjas idő" (Vándor; 41.) - alakváltó-lényegőrző természete: „Evet új év vált, / de az idő se nem fogy, / se nem teljesül" (Nap-tár; 133.). A tükör és a maszk egyszerre lét- és önértelmező toposza: „Kettényílt tükör: / a pocsolya fényeit / abroncs szeli át. / Szilánkokban áll a perc. / Küllők közt arcom forog" (Időkerék; 26.), „Tükör - kép. / Arc és maszk: / hiány-másolat” (Ki a legszebb. Grotta; 27.). 111
