Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Gerold László: Istenek és bérgyilkosok között: Gion Nándor, az elbeszélő
zetekkel kívánja hitelessé tenni, jelezve, hogy ez a különös figura isten ugyan, de „nagyon emberszabású"; olyannyira, hogy talán nem is isten, csak ember, ki a „darvak repüléséből elleste a betűvetést. Elkészítette az első lantot - művészetet teremtett az emberek gyönyörködtetésére". Hogy a végén leszögezze, Hermes olyan isten, aki minden istent túlél, mert „lelkét a földön hagyta". Ez a magyarázata, hogy az emberek szeretik, s nem félnek tőle. Mesélt Arakhnéról, a festőmester ügyes kezű szövőnő lányáról, akit a mitológia szerint maga Pállasz Athéné, jóllehet a lány a tanítványa volt, a nevének megfelelően pókká változtatott, mert szövőversenyre merészelt vele kelni, és irigységből, mert a lány szőttese éppen olyan szép volt, mint az övé, örökös szövés-fonásra ítélt. Ám ennél is nagyobb büntetés volt Arakhné számára, hogy művész helyett mesteremberként „Közszükségleti cikkeket gyárt sorozatban", miközben megkeseredettségében még rútabb lett, s alattomosan bosszúra vágyott. Különösen szívesen mesél Izsakhárról, ki a Bibliában Jákob tizenkét fia egyike, s mint ilyen, Izrael egy nemzetségének feje, akit Gion azért kedvelt, mert neki „jutott a legmostohább sors a bibliai testvérek közül", ahogy M. H. J., Gion későbbi írószereplője (alteregója?) fogalmaz, aki háromkötetes regényt tervez Izsakhárról, azzal a szándékkal, hogy utólag megszépítse az életét. S bár a regény nem készül el, de a novella töredékeiben beépül Gion Izsakhár című évtizedekkel később megjelent művébe. Amit a téma kiindulópontjának tekinthető első Izsakhár-közlésből megtudunk, az Jákob és fiainak a Biblia epizódjait átmesélő története a magányos férfiról, aki nemegyszer igen banális dolgokról, a harmatról, a mezőről énekelve próbált vigasztalódni, de ezt csak azután tehette, amikor a vele szigorúan s igazságtalanul bánó Apa meghalt, aki Izsakhárra, mikor ez álmodozva énekelt a „Nagy Tóról [...], ahol fatönkök úsznak a vízen, lassan, ráérősen és csillogó hátú halak álmodoznak a hajladozó vízinövények között", csak „megütközve nézett", majd „kurtán visszaparancsolt a karámhoz". Mesél az Ezeregy éjszaka meséiből ismert névtelen teherhordóról, aki művelt ember volt, jól ismerte a költészetet, de ő maga verset sem tudott írni, örök életében csak kosarat cipelt, halálát mégis a költészet okozta. És mesél Gion egy légionáriusról meg társáról, a Nagy Színészről, aki a „füstös, halszagú kocsmában", hol szombatonként sűrű vörösbort isznak a „mosdatlanszájú rakodómunkások", szavait az asztalra rakta, „a pislákoló gyertya köré", meg a füstös levegőbe rajzolta őket. („Formás, tetszetős szavak voltak, alig tudtunk lélegzeni tőlük.") De akinek a császár kitépette a nyelvét, mivel egyfolytában mesélt, és „nagyon sok verset tudott", mert aki bűvölni tud a szavakkal, s verseket olvasva álmodozik, veszélyes a hatalom embere előtt, annak a császár észjárása szerint ki kell tépni a nyelvét. Legtöbbször azonban Ahasvérusról, a bolygó zsidóról mesél, kinek története allegória, akkor is, ha az örök várakozás, s akkor is, ha az örök vándorlás legendája fűződik hozzá, így tárgyalja a népmonda. Lett légyen Ahasvérus büntetése a várakozás vagy a vándorlás, mindkettő a vezeklés formája. Gion novelláiban mindkét lehetőség felmerül Ahasvérus számára, aki állandóan úton van, de akit az író megértő rokonszenwel ábrázol. Tűnjön fel éppen Rómában, ahol a „nagyszabású csavargó" egy vörös szemű suszter műhelyébe téved, s miközben a jeruzsálemi varga régi mesterségét folytatva „kényelmes bőrpapucsokat" csinál, megfordul benne, hogy legalább két hétig szívesen itt maradna, és szépeket álmodna. De továbbáll. Eljut a kopár hegyek közé, s rátalál egy városra, ahol látván „a ruganyosán lépkedő, apró termetű lányokat, [...] akik kiabálva, könnyedén kapaszkodtak fel a széljárta, szűk utcákba", s akik ránevettek, és meglátván az öregembereket, „akiknek szögletes arcára bonyolult hieroglifákat rajzolt a keleti szél, és akik olyan egykedvű nyugalommal üldögéltek a házak előtt, mintha a régi kódexíró szerzetesek elszegényedett leszármazottjai volnának", ugyancsak szívesen időzne hosszabb ideig. De sorsa innen is tovább űzi, például Ferrarába, 71
