Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét

e mitológia keretében. Két mozzanata mégis külön kiemelést érdemel. Az egyik az, hogy - beleépítve e mitológiába - az „életrajzi" Cholnoky is föl-fölvillan benne néhány vonás erejéig. „Nem tudom, mennyire szabad és illik most, hogy első és pompás könyve komoly kritikai megállapításokat parancsolna reám, megrajzolni finom fejét, álomlátó, nefelejcskék szemét, egész testi mivoltában őt magát, aki mindig úgy hat reám, mint a múltból vagy a jövőből, nagyon messziről idetoppant meseherceg. Sokszor azt hiszem, hogy egy kis lépéskét kellene tennie, hogy innen, a budapesti aszfaltról, átlépjen a mesék világába. Az az ő világa. Ez, ami itt van, csak motívumokat szolgáltat neki, de ott túl van az igazság és a poézis és a pozitívum." (Kosztolányi 2004: 275.) Ez az alakrajz is a mitológia része, persze, de részben csakugyan lényeges - beállítódásbeli - összefüggésekre derül fény általa, részben érdekes és jellegzetes életrajzi realitásfragmentumok rögzítődnek benne. Mindkettő, ismételjük meg, máig szólóan a Cholnoky-értelmezés meghatározó eleme. A másik vonás, amely föltétlenül kiemelést érdemel, a szöveg zárlata: „Tartini zenéjét hallom. Az ördög trilláit" - mondja Kosztolányi (2004: 276.). A könyv tehát az „ördög" szavaként értelmeződik (ahogy előbb Cholnoky maga is a „rossz fiúk" közé sorolódott be), de ezt a „negatív" - s természetesen csakis implicit - modemitásértelmezést a „zene", a „trilla", azaz a művészet valamiféleképpen felülírja. A méltató alapbenyomása ugyanis, amelyet hangsúlyosan képvisel ez: „micsoda szépség és gazdagság rejtőzik mögötte. Ördögi könyv." (Kosztolányi 2004: 276.)

Ez az értelmezés egy negatívként kezelt dimenzió vonzásáról szól: a disszonanciák művészetként való elfogadásáról.

Az időrendben második írás, amely A Hét 1912. június 9-i számában jelent meg, már a halott Cholnoky búcsúztatása: nekrológ. Az alapjellemzés most is az, ami már 1909-ben is volt: „élt egy álomlátó, aki a budapesti aszfaltorr kísértetekkel beszélgetett" (Kosztolányi 2004: 277.). Az alkalom és az 1909 óta megváltozott távlat azonban immár lényeges elmozdulásokat eredményezett. Mindenekelőtt: Cholnoky immár nyíltan zseniként jelenik meg a nekrológban: „magyar zseni" (Kosztolányi 2004: 276.), s „zsenije" több összefüggésben is fölemlegetődik. S most az is nyíltan kimondódik, hogy „költői zsenije [Cholnokyt] beleragadta az életbe, a filléres hajszákba, és negyvennégy éves korában végkimerülést állapított meg rajta a kórház orvosa. Minden pillanatban intenzíven akarta érezni önmagát, az én végtelen mámorát, a romlása, a halála árán is." (Kosztolányi 2004: 278.) Ez az érvelés nincs ellentétben a korábbival, de a kísértetlátás metaforikus-szimbolikus szférája immár szociológiailag is értelmezhető realitássá konkretizálódik. Nem teljesen, persze; az egyedi konkrétumok és összefüggések világa még itt sem jelenik meg. De Kosztolányi itt már valamiképpen jelezte őket (a részletekről nyilván voltak személyes tapasztalatai, élményei). Egyértelmű, hogy immár mélyebb, átéltebb Cholnoky-ismeretei voltak. Ez két összefüggésben is kiderül a nekrológból. Egyrészt az írói teljesítmény mibenléte is markánsabban rajzolódik ki itt: „Feljegyeztük róla, hogy ő írta legszebb novelláinkat ama nyolc esztendő alatt, melyet A Hét családi körében eltöltött. Magyar prózája remekmű. Egyenletes és hullámzó, egyben lágy és kemény. Az alkotás pillanatában csillogó és fürge, mint az olvadó érc, aztán szigorú formába szökken, megkeményszik, a logika vaskalapácsa veri szilárddá, ez teszi értékké, nemes és ritka ötvösmunkává. Tolla ontotta a könnyű, folyékony mondatokat. Hogyha le akarnák kottázni a prózánk ritmusát, akkor Tóth Bélánál és nála kell keresnünk a dallam menetét." (Kosztolányi 2004: 278.) Ez a jellemzés már nem pusztán lélektani karakterű, nem valamilyen pszichés képletbe való beleszorítása az életműnek, hanem a szöveg - a mondat, s a mondatok dallama, építkezése - alapján tesz megállapításokat. S bármennyire is metaforizáló ez a beszédmód, a Cholnoky-prózával összevethető, jellemző ereje lemérhető. De elmélyü- lőbb, alaposabb ismeretekről árulkodik az „életrajzi" Cholnoky korábbiaknál részletezőbb bemutatása is. Már a nekrológ indítása is ezt a személyesebb, mondhatnánk autopsziás ismeretet állítja előtérbe: „Ma reggel láttam őt viszont, a Szvetenay utcai halottasházban,

53