Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 1. szám - Lengyel András: A "kifordult tény-: egy modernitásalakzat geneziséhez: Kosztolányi, Cholnoky Viktor és A Hét

kétségessé tette. Egyik nevezetes novellájában, kirajzolva egy lehetséges új episztémé körvonalait, így írt: „Nem neki volt igaza a világ ellen, hanem a világnak volt igaza vele szemben. II Látszólag igaza. De ez a legfelsőbb igazság, amely emberi kéztől még elérhető, azt mondja, hogy egyáltalán nincs igazság. És minden tény kifordítva is csak ténnyé válik." (Az agórán, Cholnoky 1980a: 171.) Annak mérlegelésére, hogy mi történt a két álláspont megfogalmazódása közben, miért s hogyan változott meg Cholnoky fölfogása, külön tanulmány, ha nem éppen monográfia kellene. Egy szempont fölvetése azonban e nagy igényű rekonstrukció elvégzése nélkül is láthatóvá teszi az alapösszefüggést, azt, ami mindent világossá tesz. Cholnoky, a „történelmi" középosztály fiaként dolgozó, konzervatív újságíró ugyanis Budapesten, kivált A Hét szerkesztőségében már egy merőben más kulturális légkörben volt kénytelen dolgozni, s e közegben - bármennyire is még a sajátjának érezte a hazulról hozott személyes tradícióját, a „dunántúli úri vér" beidegzettségeit - olyan új összefüggésekkel kellett szembesülnie, amelyeknek fölismerése, majd elfogadása lényeges pontokon felülírta addigi „meggyőződéseit". Cholnoky azonban túlzottan okos és szubjektíve becsületes volt ahhoz, hogy az egyre erősebben jelentkező, „modem" trendekkel együtt- mozgó szimpla neofita lehessen belőle. Öt kötötték régi „hitei", a „dunántúli úri vér" beidegzettségei, az elődöknek „idegekbe beraktározódott" tapasztalatai - s ugyanakkor kötötték azok az új tapasztalatok, amelyekkel az „új", modernizálódó világ dinamikája szembesítette. Az egyikről nem tudott, s nem is akart teljesen lemondani, a másikat nem tudta nem figyelembe venni. Erős intellektusként túlzottan okos, tájékozott és érzékeny volt ahhoz, hogy mindazt, amivel szembesülni kényszerült, figyelmen kívül tudta volna hagyni. Az úri, premodem világ „ideális" meggyőződései és a kapitalizmus dinamikáján fölépülő modemitás azonban nehezen vagy egyáltalán nem volt összeegyeztethető. A közöttük meglévő diskrepancia pedig megkerülhetetlen fejlemény lett.

A „mégis" összeegyeztetés csak a „kifordult tény" elvéhez igazodva, bonyolult, a valóság realitásaira szelektíven fittyet hányó rabulisztikával, ellentmondásos gondolati konstrukciókban - vagy, s leginkább, irodalmilag volt megkísérelhető.

Ezt a helyzetet, ezt a valóságértelmezési feszültséget ő maga is érzékelte, s irodalmi önreflexióiban, novelláiban szétszórva reflektált is rájuk. Helyzetét, áttételesen önmagáról is szólva, így jellemezte: „És amikor ébren volt, az álomnak nyugalmas és biztos levegője vette körül, de amikor aludt, az élet minden izgalma keresztüljárta agyának serkentésére kész velejét. Ébren alvajáró volt és élhetetlen, álmaiban biztos, agresszív, türelmetlen és jövőbe látó. De mindez kifordult tényként is megmutatkozott benne." (Cholnoky 1980a: 171.) Ez a „kifordult tény" Cholnokynak is, prózaírói poétikájának is önjellemző alapmetaforája. Amit prózája a világból s a világra adott s adható emberi reakciókból megmutat, az ilyen „kifordult tény"-ként jelenik meg.

S ez az önjellemzés, azt kell mondanunk, találó. Ha e szimbolisztikus önmegjelenítés összetevőire figyelünk, még inkább a kettősség meghatározó jelenlétét kell érzékelnünk. Kettősségét, méghozzá két vonatkozásban is, maga Cholnoky is reflektálta. Részben mint az én kettősségét, hasadtságát, részben mint a világértelmezés megduplázódását. Az én hasadtsága többször is előjön szövegeiben, legtisztábban talán „Laád Bulcsú doktor" monológjában, aki így töpreng: „Elvégre is ostobaság az, hogy az én fejemben még másvalaki is ül. Mi a csodáért járok én másodmagammal? Miért van, hogy még az én sem atom [azaz: oszthatatlan], s hogy az ego is kettéhasad?" S ehhez, mintegy ellenpontként hozzáteszi, hogy a „latin" „az egyént individuumnak, oszthatatlan"-nak „mondja". Azaz, érzékeli, hogy itt valami újból, valaminek a - kényszerű? szükségszerű? - megváltozásáról van szó; a régiek tapasztalata még más volt. De mégis van valami, mondja, „amit most egészen biztosan tudok: hogy az egy tulajdonképpen kettő - az ember és az emberke" (Cholnoky 1980a: 303-304.).

49