Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 4. szám - Nagy Ferenc: Living will: Nádas Péter: Saját halál
gélium kontextusát és az igehirdetés irodalmi hagyományát is megidéző fabula a Saját halál hasonlataként, de csakis hasonlataként: A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult ámyékvilágon legfeljebb a vallási vagy a szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. (201.) A tapasztalat hasonló a misztikus megismeréshez, de nem az; a tapasztalat megosztása hasonló az Istenre vonatkozó allegorikus beszédhez (legyen bár blaszfemikus vagy magasztos), de nem az. * * * A Saját halál olvasása során egy textuális mintázat, egy a szöveg minden szegmensén átütő paradox szerkezet válik a megértés kizárólagos tárgyává, mely úgy rögzíti a transzcendens jelölt helyét (s így közvetve jelenlétét), hogy az megragadhatatlan és elmozdítha- tatlan marad. A szöveg betű szerint és allegorikusán olvasva is ugyanazt jelenti: azt fedi fel, amit elrejt, azt rejti el, amit felfed, textuális tényként szembesítve azzal, amire az elbeszélő a valóságnak a nyelv számára elérhetetlen tényeként utal. A tanúságtétel retorikája, bár a szerzői életrajz és a halál közeli tapasztalatok ismert beszámolói felől is olvasható, ennek a textuális ténynek az előtárására épül. A tiszta transzcendens tény fikciója semmilyen jelentés számára nem hozzáférhető. A szöveg nem lép a szent szövegek (az írás az evangéliumi írás, a Könyv a Könyvek Könyve) helyére; a deszakralizáció e tisztaság fikciójának szerkezeti következménye. Nem helyükre lép, hanem saját részeiként fikcionálja ezeket, nem lévén kevesebb magánál az univerzumnál. Ha tehát a szövegnek saját, az olvasók világán belüli helyzetéről alkotott elképzelését mint hatalomszerzésre irányuló törekvést értettük, amelynek birtokában az ügy áthelyezése megvalósítható, akkor ez az olvasók világának a poétikai térbe való áthelyezéseként értendő. Más szavakkal, minthogy e tér hű tükre annak, aminek - e tükörben - torz tükre csupán az általunk ismert világ, a valóságos és igaz hatalmának helyreállításaként a létező és reális felett. Magától értetődik, hogy ennek belátásáról csak saját realitásaink terében állva tudunk beszélni, a szöveg jelentéséről így, nyilvánvaló, csak a program kudarcaként, ám ez is az ábrázolás része, a szöveg irodalmiságának pontosan ez a lényege. Minél inkább törekednénk a szöveget kizárólag mint a jelölés adott módozatát érteni, a szöveg annál világosabban szembesíti olvasóját a poétikai tér és a realitások terének feszültségével. Saját olvasói létünket nem tudjuk nem az ember benne megrajzolt anatómiájának fényében látni, a poétikai tér igazságát nem tudjuk nem a saját, az emberre vonatkozó igazságainkkal szembeállítani. A szöveg átlépni kényszeríti olvasóját az irodalom teréből abba a diszkurzív térbe, amely már nem magával a jelöléssel, hanem a poétikai tér igazságának gyakorlati vonatkozásaival foglalkozik. Ez elsősorban az etika, másodsorban pedig a jog területe. A tiszta tény fikciójának e szempontból ismét kitüntetett a jelentősége, hiszen a „puszta" tények, rokoníthatóan a szintén tisztaként fikcionált tudományos tényekkel, egészen más megítélés alá esnek mindkettőben, mint a vallási tények. A programnak legalább annyira eszköze, mint célja az irodalom, amelynek segítségével a téma kiemelhető az azt uraló nyelvi automatizmusok teréből, és szabaddá téve áthelyezhető az etika és a jog gyakorlati kérdéseinek körébe (amitől a megszólalás iróniája éppen nem válik kevésbé érzékelhetővé). 76
