Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 4. szám - Nagy Ferenc: Living will: Nádas Péter: Saját halál

szűnik az olvasók szemléletének tárgya lenni, a központi metafora újraértésével ugyanígy eltűnik a Könyv belső struktúrája is. Amiben benne állunk, arra nem láthatunk rá. De nincs is, amiben benne állhatnánk; a szabad ég alatt állunk, és ez a Könyv nincs.

Mese a saját halálról

A halál elbeszélésének nyelvi korlátáival birkózó szöveg a beszélőnek a közeledő halál kimondásával birkózó utolsó szavait egy a közeledő halálról szóló szövegrészleten keresztül értelmezi. A szövegrész a könyv, vagyis fotók és elbeszélés kapcsolatának egyetlen szoros értelemben vett textuális jelével, a körtefa markerével is jelölt. A részletben szakmaiság, titok és elrejtett arany kapcsolatáról esik szó.

Az a benyomásom [.. .], hogy el fogok ájulni. (189.)

Ezek a beszélő utolsó szavai, melyekkel a halál elérkeztét igyekeznék tudatni az orvosokkal, illetve megmagyarázni a csodálkozó „nagy nőnek", miért akarná hirtelen mégis inkább felesége telefonszámát megadni az elérhetetlen baráté helyett (183.): „Jó lett volna azt válaszolni, hogy most halok meg, amitől őt sem tudom megkímélni. Akkor most elmegyek, valójában ezt gondoltam." (187.) A mondat megfogalmazásával járó erőfeszítés azonban „olyan mennyiségű időt és energiát emésztett föl, [...] hogy a telefonszám kimondására nem jutott" (191.).

Reflexióiban e megnyilatkozást először a szakmai szempontból indokolt rendezgetés és szűrés eredményeként említi (191.), később pedig a neveltetés legfőbb imperatívuszához (még ekkor is) ragaszkodó utolsó, illedelmes hazugságként (197.): ,,[n]em szerettem volna túlzott kifejezésekkel riogatni őket" (187.). Szakmaiság és neveltetés imperatívuszai közt mélyen gyökerező kapcsolat áll tehát fenn. Bár a beszélőt „elementáris örömmel" tölti el a tudat, hogy e követelmény(ek)nek utolsó szavaival is megfelelt44, a félbeszakadt megnyilatkozással, úgy gondolja, „hihetetlenül nevetségessé" vált (191.). Azt hihetnénk, ugyanezért: mert a pillanattal szembeni kiszolgáltatottságban váratlan élességgel mutatkozik meg emberi és szakmai karakterének lényege, vagyis, a visszájáról tekintve, mert a bekövetkező halál kontrasztjában a megfogalmazásmód esetlenül finomkodóan hat. Olvasóként a feszültség bár belátható, nevetésre nemigen késztet. A túlzónak (köznyelvi frázisnak) tűnő jelzőn ettől függetlenül könnyen átsiklana az olvasói tekintet, ha nem tenné megértése tárgyává maga az elbeszélő, aki a probléma megvilágítása érdekében egy vendégszöveget is segítségül hív (méghozzá a közvetlen idézetekben nem bővelkedő elbeszélésben a leghosszabbat):

Amitől hihetetlenül nevetségessé váltam a halálom pillanatában. Mint a fukar vénember a mesében, kedves fiam, nyögi utolsó lélegzetével, mert nagy titkát még el akarja susogni.

A nagy fazék rablott aranyat a nagy vadkörtefától három lépésnyire ástam el. (191-3.)

A hasonlatban a haldoklás a haldoklással, a beszélő a fukar vénemberrel, a szakmaiság és a neveltetés az önmegtartóztató fukarsággal, az utolsó szavak pedig az elásott arany titkát feltáró utolsó szavakkal kerülnek párhuzamba. A beszélő ekként lép tovább a gondolatmenetben:

Boldoggá tett, hogy akkor a magasztos dolgok tényleg olyan banálisak, mint a mesében. Ezzel a

boldogító tudattal mentem el. [...] (197.)

44 „Elementáris örömmel töltött el, hogy sikerült, és még az utolsó lélegzetemmel is illedelmesen hazudtam nekik." (197.) Lásd a hasonló viszonyulást a rosszullét fegyelmezett ignorálásához a sörözőben: „Teljesítettem összes kötelezettségemet, teljes volt a színjáték és teljes a sikerérzetem.'' (73.) „Önmagámon kívül álltam az örömmel." (77.)

73