Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 3. szám - Tandori Dezső: Elérintő

Még vagy 7-8 ilyen füzetem van, sok száz jegyzetoldalam, akkor is, ha megrostálom, tetemes. (Ha nem dolgozom fel: tetemetes.) Bosszantó lenne hát, ha túl erősen ismérelném itt magam. Kockáztatok ennek ellenére (kedvem harmadszor is átnézni ezt már nincs!): elmondom: Ha másról, egyebekről mondok valamit, beszélgetve (ld. a beszélgetésről), persze, hogy kontrázható; kikezdhető, megtámadható. (Nem szeretek élőben érintkezni e dolgok fölöslegessége miatt sem; ám éljék az ily életet mások, akik szeretik.) Ám ha magamról mondok bármit, nem kellene, nem lenne szabad, nem jó, nem illik arra mondani valamit/bármit. Pluszt, mínuszt. Ha valaki mégis ezt teszi, elveszi végső jogomat, hogy ugyanis magamról bármit is állíthassak, az, amit így mondok, megálljon, igen, ha már „strapá- lom" magam, legyen, hadd legyen. Mit csináljon az illető? Bólogasson, hallgasson bölcsen, fejét észrevehetetlen csóválja (csócsálja), aztán mondjon akár önmagáról is valamit, én sem fogok hozzászólni. Ritkán, de akadnak erre így példák.

(Külhoni) képzőművészeti könyveket vásárolgatok, írni akarok nekem kedves témákról. Ez talán életem utolsó ilyen „szenvedélye". Újabb? Ugyan, harminc-negyven éve a feleségemmel sok külhoni képzőm, lapot járattunk. Jöttek. Izgalmas nézni ma, viszontlátások formájában, mi mindent tudtunk, mai érdeklődésemre mi minden rímel. De a festők élete nem érint. Mindig is a művek érintettek, kevés érzékem volt pletykavilágokhoz, másokra bíztam, ami a másoké, egyáltalán: „profiságom" az volt főleg, hogy csak a magamét igyekeztem csinálni. Ami nem dolgom, abból 1% se!

Csak a mu! A müvek.

Elerinto.

2010 késő őszén (őszen)

44