Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 3. szám - Turczi István: Nyitva minden ajtó; Derű és vakság
Turczi István Nyitva minden ajtó (Tésai napok) Fehérre meszelt, erdőszéli vályogházban lakom. Nadrágszíjtelek a Börzsöny peremén. Tésa, Ipolyság, Magyarország. Jó ezt leírni, kimondani: mintha virágot szednék, és egyetlen begyakorolt, otthonos mozdulattal átkötném szárukat. Van tornácom, az udvaron kemencém, hátul boltíves, hosszú pince, előtte hűs, fedett pihenő, amit borozónak hívunk. Azt mondják, ez a legszebb ház a faluban. Azt kérdezik, miért élek itt félig megfutamodva az élet elől. Itt nagyra nőnek az almák, és a gyerekek is, akik dobálják. Az asszonyok vödrökben hordják a nevetést. Itt érezni a föld súlyát, szagát. És én is beleférek a tájba. Gyere be, nem kell kopogni, nyitva minden ajtó. Mitől védene meg, ha bezárkózom. A csenddel dús levegőben elhalt állataim lelkét is életre táncolja a gyertyaláng. Nem tudja, mit veszít, aki el se jön. Derű és vakság (Tésai napok) Még kimentem az udvarra, mielőtt az éj selyempillái megint rámcsukódnak. A pincebejárat elé, ahol reggel még nagyapám megóvott, régi szerszámai közt turkált dió után a házimókus, ezüsttel befújt ködfalat emelt az október. A kemence is mintha összébb húzódott volna. Szétszóródnak az árnyak, aztán egyetlen ugrással, akárha előlem menekülnének, eltűnnek a kocsi-úton. Fenn a nadrágszíjtelek végén már szélesre tárult az égi karám. Nagyhideghegy felől a hűvösön át diólevél átható, füstös illatát söpri elém a szél. Sehol egy madár; talán híreket visznek a hegyeken túlra. 34
