Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Egressy Zoltán: Szaggatott vonal
vettern fel a hibát, kiosztottam a szerelőknek, azok meg kimentek. Izgalmasabb női hangok is előfordultak, sok titkárnő, minden, a tizenháromezer dolgozóból hatezer adminisztratív állományban volt. Szénmikrofonok voltak a telefonokban, azoknak van egy olyan tulajdonsága, hogyha sokáig beszélnek, átmelegednek a szénszemcsék, és akkor elkezd recsegni. Márpedig ahol nők dolgoznak, ez mindennapos jelenség, ott előbb-utóbb recsegni kezd a mikrofon. Én a következőt csináltam: ha egy női hang felkeltette az érdeklődésemet, beraktam egy szar mikrofont a telefonomba, elkezdett recsegni, és azt a recsegést épp úgy hallotta ő is, mint én. Mondom neki, valószínűleg tönkrement a mikrofon a telefonjában, de újat gyakorlatilag lehetetlen szerezni. Na most nekem erre a célra el volt különítve harminc-negyven darab. Ezeket a nőket berendeltem, lecsekkoltam, és ha oké volt, akkor elkaptam. Ez ment egy darabig, aztán a villanyszerelés meg a sitt, az mondjuk csak később, legelőször még onnan vittek be, a telefonközpontból, levertem az egyik csaj fasziját, mikor jött reklamálni, hogy minek dugtam meg a nőjét. A zenei érdeklődést apámtól örököltem, állati muzikális volt, trombitált, táncolt, ezt a swinges, rokis világot szerette, az ötvenes-hatvanas éveket. Van egy híres Pink Martini-szám, azt szerette, pár napja hallottam, új hangszerelésben ment, majdnem sírógörcsöt kaptam, ahogy eszembe jutott, tetszene-e neki. A mai napig sokszor nem hiszem el, hogy meghalt. Ha lett volna még egy vége a gyertyának, akkor mind a három végét égette volna. Autóbalesetben halt meg. Volt otthon egy kisméretű magyar kártyánk, azzal makaóztunk aznap a húgommal, még arra is emlékszem, hogy zöld alsó volt a kezemben, mikor megszólalt a sziréna, ott laktunk a kórház mellett, ez mindennapos volt, de akkor egyszerre két mentő jött be, anyám kérdezte is, mi ez, hát mi lenne, sziréna, akkor vitték be apámat, csak még nem tudtuk. Ott halt meg az aulában, kivették a mentőből, épp berakták volna a liftbe, akarták vinni az intenzívbe, csak már nem tudták, menthetetlen volt, esélytelen, koponyaalapi törés, nem tudom én, mi... Nem voltam még tizennégy, éppen akkor kezdtünk jóban lenni. Először azt hittük, csak nem jön haza, egy igazi bohémot képzeljetek el, nagy dumával és állítólag elég jó humorral, a nők bírták, kreol képe volt, fekete haja és kurva jó stílusa, az utolsó igazolványképén úgy néz ki, mint a Robert de Niro, de kék szemmel. Nem volt verekedés, bár azért nem volt ritka, hogy rövid úton intézte el a nézeteltéréseit. Mint én. 0 mondjuk nem volt börtönben, csak majdnem. Lényeg, hogy vártuk és nem jött, már vasárnap reggel volt, anyám indult dolgozni, uszodában volt pénztáros. Apám nagy zsivány volt, de a vasárnapokat mindig otthon töltötte, gondolom, hazulról hozta, hogy a vasárnap a családé. Anyám behajolt reggel hozzánk az ágyba, fél hat lehetett, legyetek jók, apátok nem jött haza, majd jövök délután, akkor főzök, emlékszem, összeugrott a gyomrom, hogy valami nem oké, aztán délelőtt pakolásztam, a matekkönyv volt épp a kezemben, és egyszer csak elkezdtem sírni, de így egyik pillanatról a másikra. Akkor már biztos voltam benne, hogy nagy baj van. Délután néztük az órát, még mindig nem jön, még mindig nem jön, anyám azt mondta, lehet, hogy valami bunyó volt, bevihettek, majd telefonál a rendőrségre. De aztán csak vártunk. Hétfő reggel elmentünk iskolába, anyám meg dolgozni, ott ment oda hozzá valaki, egy ideig kerülgette őt, aztán mondta neki, hogy a férje szombat este fél hétkor meghalt a kórházban. Nem volt telefonunk, nem tudtak előbb szólni. 25
