Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - HETVEN ÉVE SZÜLETETT GION NÁNDOR - Sipos Lajos: "...az eltűnt egész (és rész) nyomában..." Olasz Sándor: Magány és társaság között. Tanulmányok, kritikák

niás dicsérő énekek". De szó van a költő versbeszédéről, az „én" felismerhetőségéről, s ennek kapcsán arról, alkalmas-e a mindig metaforikus nyelv gondolatok kifejezésére, megvalósul-e „a kifejezés és a kifejezett diszkontinuitása" és „széttartása", azaz felmerül a nyelv és a gondolat kérdésének viszonya, mely W. Humboldtéi, Schleirmachertől, Nietzschétől a költészetelmélet egyik központi problémája.

A Magány és társaság között című kötet meghatározóan fontos jellegzetessége Olasz Sándor szuverén irodalomértelmezése. Nem konstruál új irodalmi kánont, nem gondolja, hogy az alkotás önnemzéssel születik, s teljesen független korától és a mű alkotójától, nem tulajdonít esetleges hangcsoport-egyezéseknek jelentést adó szerepet. Ugyanakkor nem kívánja konzerválni a korábbi ítéleteket sem. Tisztában van azzal az irodalomszociológiai ténnyel, melyet Escarpit foglalt szavakba a francia irodalomban, mely szerint a szerző halálát követő első huszonöt év a legkritikusabb. Ekkor rendezi át az utókor az életművet a maga irodalomfelfogása szerint. Nem egyes szerzők kitagadásához keres azonban érveket, hanem rendről rendre fölmutatja azokat a poétikai, műfajelméleti és gondolati bizonyosságokat, melyek mérlegelésével a most és ezután megszülető irodalmi művek befogadása is árnyaltabb és gazdagabb lesz. Németh László emlékezetből „kiűzendő"-nek ítélt regényeire utalva felidézi az Iszony szerzőjének gondolatmenetét a Regényírás közben című esszéből a művek „külső" és „belső" rétegéről, az elsőről, amelyik „valóság érzését kelti" az olvasóban, s a másodikról, amelyik „igazat mond a világ szerkezetéről". Sütő András változatlan érvényessége mellett Kosztolányi, Illyés és Wittgenstein nyelv- elméleti gondolataival érvel. Juhász Ferenc példáján dokumentálja, hogy „a mű nemcsak nyelv, szerkezet és formálás", de „minden jelentős mű mélyén zajlik valamiféle etikai aktus, amelynek legföljebb a meglétére nem mer rákérdezni a kritika". Vekerdi László esszéiről szólva „gátlástalan önmegvalósítóink" kanyarjait idézi, azokat a lapszerkesztőket például, akik szekértábor-irodalmakat teremtettek, szemben azokkal az orgánumokkal, amelyek nyitottságukkal és jóindulatukkal lehetőséget adtak „a legkülönfélébb törekvéseknek".

Szándékolt műfajteremtés, nyitottság és érdeklődés, a részletek felmutatásának izgalma és az egész birtokbavételének igénye jellemzi Olasz Sándor kötetét. Különösen időszerű most, amikor - a könyv utolsó mondatát idézve - eltűnt az idő is, a rész is, s eltűnőben van az egész is.

109