Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Szabó József: Reflektorfényben Az ember tragédiája
Rendezői elképzelésem első parancsa az volt, hogy a lehető leghitelesebben magát a művet vigyem színpadra Madách eredeti koncepciójában, kompozíciójában és szellemében. Megkülönböztetett figyelemmel tanulmányoztam hát Madách Imre életét, karakterét, gondolkodását, eszmei, politikai, erkölcsi, emberi magatartását. Madách Imre, amint szép, boltozatos homloka, titkokat rejtő szeme, egész lénye sugározza, puritán lélek volt, világosságot gyújtó szellem. A homályosan fogalmazó német tudósokkal ekként polemizált: „Aki magát megértetni nem akarja, nem érdemli meg, hogy olvassák... Perseus homályos verseit tűzbe dobá, hogy a láng felvilágosítsa." A dráma nyelvéről leszögezte, hogy „a nemzet, amelyhez költője beszél, azt könnyen megértse, s ha a színházba megy, ne kelljen kevésbé olvasott egyéneinek a lexikonoknak egész halmait fólhányni, vagy szájtátva térni haza kétségben arról, vájjon mit akart költője mondani..." És mert a legjobb rendezői instrukció az, amelyik a legrövidebb, ide idézem Naplójából Madách legrövidebb tanácsát arról, hogy milyen legyen az ő előadása: „Az előadásnak világosnak és érthetőnek kell lenni!" Én megfogadtam Madách tanácsát. Lemondtam a történelmi képeskönyvek ködös látványosságáról, és arra törekedtem, hogy a nézőtéren megértse mindenki a világosan és érthetően fogalmazó Madách gondolatmenetét, töretlen logikáját, költői üzenetét. Az ember tragédiáját Makkai Sándor katedrális költeménynek nevezte. Nemcsak monumentális kompozíciója, hanem égbe törő lelke miatt is. Babits pedig, újraolvasva, örök korszerű költői tartalmára utal: „Madách remeke máshogyan friss, mint egyéb monumentumai az Irodalomnak... itt a tartalom az örök s az eszme nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés és bűvölet..." És ki merte jelenteni, hogy: „Madách költeménye az egyetlen igazából filozófiai költemény a világirodalomban." Hogyan szólaltattam meg a színpadon a világirodalomnak ezt a páratlan filozófiai költeményét? Előfüggöny nélküli puritán színpadon, a mennyet és földet egyként jelentő deszkán. A teátrum ősi és örök-új eszközeivel, a színészi játék, az emberi szó mindent kifejező varázsával. Egyvalakire hallgatva csupán: Madách Imrére, aki mindenkor, mindenben megbízható és bölcs segítőtársa a rendezőnek. Ugyancsak a Naplójában találtam rá drámaírói és színházi ars poeticájára: „Zene, poézis, matézis - nagy rokonság." A színházi előadásnak tehát muzikálisnak, azaz harmonikusnak, költészetnek, azaz tartalmasnak, matematikai értelemben tudományosan pontosnak, azaz mérnöki fegyelemmel megkomponáltalak kell lennie. Ez Madách művészi hitének Szentháromsága! A váradi előadás rendezői stílusát színpadi oratóriumnak neveztem el. Ezt hirdette Paulovics László festőművész szürrealista plakátja, ezt szolgálta a merőben újszerű színpadképe és a tehetséges kolozsvári zeneszerző, Vermessy Péter eredeti színpadi zenéje. A színpadi oratórium a legkorszerűbb és legpuritánabb előadási forma, amelyben a költői szöveg és a cselekvés egy test egy lélekben olvadhat össze. A színpadi oratóriumban költészet és játék, élő zene és emberi hang, jelképes mozgás és szigorú térkompozíció, fény és árnyék vált ki a nézőből szellemi és érzelmi hatást. A színpadi oratórium lehetőségeivel tudtam megvalósítani egy régi rendezői gondolatomat, vágyamat, amely végképp meghatározta előadásom sajátos stílusát. Az irodalomtörténészek egyvalamiben valamennyien egyetértenek, abban, hogy a világirodalom legobjektívebb drámai költeménye paradox módon a legszubjektí- vebb művek egyike is. Madách Imre életének, személyiségének, írói eszményeinek, politikai magatartásának alapos ismerete nélkül nem lehet alászállni a Tragédia mélységeibe. Engem rég foglalkoztatott a gondolat, hogy ezt is meg lehetne jeleníteni a 59
