Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Szabó József: Reflektorfényben Az ember tragédiája
rendezésének egészséges hagyománya. Ámde a színházban idővel minden elrozsdásodik: a játék gyakorta elveszti eredeti báját. A Tragédia előadásait is kikezdte a rutin rozsdája. A költői gondolat varázsát a látvány aprópénzére váltották fel. A rendezők versenyre keltek, hogy Madách színpadi látomásait Isten országáról, a világ teremtéséről, az Edenkertről, a Tudás Fájáról, az emberiség történelmének tíz korszakáról minél hatásosabb színpadi látványban elevenítsék meg. Ahelyett, hogy a színpadról az emberiség sorstragédiájáról, égető létkérdéseiről szóltak volna az embereknek. A Tragédia legfontosabb szereplője a díszlettervező és a kosztümtervező lett. A rendezői becsvágyak a Szegedi Szabadtéri Játékok gigászi látványtobzódásában kulmináltak. A huszadik században a modem festői stílusok és a színházi divatok változásával természetesen változott az előadások formavilága, de a kifényesedett hagyomány kerekei ugyanarra a rugóra jártak: „A Cél: a Látvány, a Látvány: a Cél." Circulus vitiosus! Körbeforgó okoskodás. Zsákutca. Halál. A drámai költemény a színpadon értelmetlenné és érthetetlenné vált. Nem maradt belőle más, csak a festői kép, amely ha még oly érdekes volt is kezdetben, három-négy-öt óra elteltével érdektelenné, unalmassá kezdett válni. A Tragédia, a Könyvek Könyve a színpadon nem vált a Drámák Drámájává. Az ember tragédiája jó néhány mai előadásához Madách Imrének vajmi kevés köze van, vagy éppen semmi. Az álmodem előadásokban a magyar Géniusz elé túlméretezett éntudatú rendezők furakodnak, akik számára idegen Madách hite, gondolkodása, eszmevilága. Ide vezetett egy tisztességgel kezdett, de rossz útra tévedt hagyomány! Oda, ahová Ádám valamennyi hősi próbálkozása a történelemben, amikor Istenével dacolva - Lucifer cinikus érveivel vitázva és azonosulva - lemondott a küzdésről és üdvössége reményéről. Nem véletlen, hogy ezeknek az előadásoknak legtöbbször Lucifer a főszereplője. Summa summarum: legbecsesebb nemzeti kincsünket színházi létében bukás fenyegeti! Az ember tragédiája rendezésének csak színháztörténeti múltja van, de élő, ihlető, folytatható hagyománya nincs. Talán nem is lehet. Minden rendezőnek úgy kell kezébe vennie a drámát, mintha ő lenne az első a világon, akinek eszébe ötlött, hogy színpadra állítsa. Kepler - alias Madách - azt üzeni a színházi rendezőknek is: „A szabályt, a mintát hagyd pihenni!" Az első bátor rendező, Paulay Ede dilemmáját, alkotó küzdelmét minden utódnak át kell élnie. Vállalnia kell mindenekelőtt az alkotó magány ódiumát: egyedül kószálni a mű gondolatrengetegében, az irodalmi értékelések sűrű erdejében, kétség s remény közt viaskodván saját látomásával, álomképeivel, ameddig meg nem világosodik elméjében a maga egyetlen járható útja. A színház régi adóssága Az ember tragédiájával szemben, hogy a néző élményét nem képes az olvasó szellemi élménye rangjára emelni. Mindenkit megkísért az ősdilemma. Sokan ma is azt vallják, hogy Madách drámai költeménye tündöklőbb az olvasólámpák meghitt fényében, mint a színházi reflektorok vakító fényében. Az én rendezői vívódásom is ebből az ősdilemmából bomlott ki, amikor Az ember tragédiáját készültem bemutatni Nagyváradon. És abból a makacs gondolatból merítettem erőt, hogy kell lennie egy olyan előadási formának, egy olyan új rendezői és színészi módszernek, amellyel a Könyvek Könyve a Drámák Drámájává lényegül át! 1974. június 7-én, a váradi magyar színészet születésének 175. évfordulóján mutattam be a Tragédiát Az ember tragédiája rendezésére gondolatban azóta készültem, amióta sorsommá lett a színház, gyakorlatban pedig az első rendezői lépéstől a bemutató napjáig másfél évig kerestem-kutattam azt az új színházi stílust, amelynek segítségével a színpad törékeny terén felépíthetem a Tragédia monumentális épületét. 58
