Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 12. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása
beutaltak népes csoportjai élvezték itt a nyarat, külföldiekből viszont igencsak kevesebbet láthattunk. Tihany sem volt még úgy teli zsúfolva a tartósan ott lakozókkal meg a nyaranta odalátogatókkal. (Emlékszem: a falu félreesőbb utcáin akkor még több libát lehetett látni, mint turistát.) A szabad strandot elhagyván, amíg feljutottunk a barátlakásokig, egy lélekkel sem találkoztunk. Itt biztosan nem fog zaklatni-zargatni bennünket senki - gondoltuk. Ami a senkit illeti, nem is kellett csalódnunk: emberi lény - a hajdani barátok hazajáró lelkén kívül - még csak a közelünkbe sem került az éjszaka folyamán. Hanem a senkin túli tényezőket, sajnos, nem vettük előre számításba. Azt tudniillik, hogy illetékes vagy illetéktelen személyeken kívül más valami is megzavarhatja a nyugalmunkat. Azzal kezdődött, hogy egy-egy szál pokrócon kívül egyéb ágyneműnek valót - természetesen - nem vittünk a kirándulásra. Felfújható gumimatracunk nem volt (de ha lett volna, sem cipeltük volna magunkkal), a hurkába csavarható, vékony és könnyű volta folytán igen praktikus műszivacs derékaljat pedig akkor még föl sem találták. A debreceni Nagyerdő fű lepte, puha homoktalaján persze egy pokróc is megteszi éjszakára, ennek a „baráti" romháznak az alja azonban barátságtalanul kemény, rideg és egyenetlen. Ezen így feküdni nem lehet. Vagyis hát épp lehet, de túl hosszan nem érdemes. Mitévők legyünk hát? Vadonjáró prémvadászokról, északi erdők nomád indiánjairól szóló olvasmányainkból tudtuk: ha az embert ott éri az éjszaka az erdőben, s nincs egyebe egy takarón kívül, az a legcélszerűbb, ha fenyőgallyakból nyes derékaljat maga alá. Na, akkor nézzünk csak körül! Eléggé világos volt még ahhoz, hogy a közelben fölfedezzünk néhány fiatal feketefenyőt. Nagyszerű! Ezeket épp nekünk ültették ide! Hamar elő a kést, s kellőképp ügyelve arra is, nehogy egy-egy fát túlságosan csúffá tegyünk, arányosan és igazságosan elosztva levagdaltunk vagy négy-öt nyalábnyi tűleveles ágat a fenyőkről. Ezeket gondosan, aprólékosan elrendezgetve megágyaztunk a baráti hajlék hepehupás, kőkemény padlatán, majd pokrócunk egyik felét magunk alá terítve, másik felét magunk fölé kanyarítva megpróbáltunk álomba merülni. A merülésre azonban hasztalan vártunk: azoknak a kanadai trappereknek valószínűleg egészen másfajta fenyők álltak rendelkezésükre, mint nekünk itt, a magyar tenger fölötti magaslatok rejtett zugaiban. Ennek a fajtának az ágai ugyanis szemlátomást nem alkalmasak még egy ilyen alkalmi lakberendezés céljára sem: hol az egyik böki a hátunkat, hol a másik nyomja a bordánkat vagy a tomporunkat. Mire meg nagy nehezen, félórákon át forgolódva elvackolódnánk, s nem annyira a kényelem létrejöttétől, mint inkább a végső kimerültségtől elszenderülnénk, jönnek a szúnyogok. Hát persze! Hiszen itt van a tenyészhelyük egy hajításnyira, s ekkora távolságból sikerült mostanra becserkészniük bennünket. Rakjunk-e tüzet? „Rakjon a fene - morog Tibi -, inkább rágyújtok egy cigire." (Én akkor még nem dohányoztam.) Meg aztán: „Hajnalra majd csak elnyugszanak a hűvösben." A virradat valóban elvitte a szúnyogokat, viszont napkelte előtt hirtelen-váratlan úgy lehűlt a levegő, hogy a jól-rosszul magunkra csavart pokróc alatt is vacognunk kellett. Kevéske alváshoz jószerivel már csak napvilágnál jutottunk végre. Mindegy, no! Végtére is nem aludni jöttünk ide. Azt otthon is lehet. Most pedig maradt még egy csaknem teljes napunk. 16
