Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Imre Zoltán: (Nemzeti) kánon és (nemzeti) színház: - vita a Bánk bán 1930-as centenáriumi színpadra állításáról
azt állítja magáról, hogy a többivel ellentétben „ez" az egyetlen, a legmegfelelőbb hagyomány, amely egyetemes tudáson/értéken és/vagy szent kinyilatkoztatás erején alapszik. Azok tehát, akik elfogadnak egy kánont, egyfajta formatív és normatív önmeghatározást fogadnak el. Ebből következően a kánon elfogadása egyúttal a kánonnak mint a szent mesterművek, szabályok és értékek együttese által meghatározott kollektív tudásnak, igazságnak és identitásnak az elfogadása is. A kánon így hozza létre, tartja fenn és reprezentálja a kollektív igazságon és tudáson alapuló nemzeti identitást. „Hisz egy adott hagyomány megszentelése [kánonként] mindig egy adott közösség megszentelését célozza. Ily módon a kánon semleges orientációs eszközből a kulturális identitás túlélési stratégiájává válik."13 Ebből következően a kánon nem csupán létrehozza a nemzetközösség ideáját azáltal, hogy közös identitást ad a nemzet egyedei számára, hanem ama bizonyíték megőrzőjeként és reprezentációjaként is szolgál, amely a(z idegen elnyomás alatt élő, illetve megváltozott politikai, társadalmi, ideológiai stb. helyzetbe kerülő) közösség „(túl)élését" is biztosíthatja. Mi több, azzal a lehetőséggel is rendelkezik, hogy megváltoztassa és/vagy módosítsa ezt az identitást a kánon megváltoztatása és/vagy módosítása révén. Színház és (magyar) Nemzeti Színház A színházat nagyon gyakran egy adott szöveg interpretációjaként, azaz a szöveg adaptációjaként határozzák meg. Ez a megközelítés mindenekelőtt a dramatikus szövegre koncentrál, és csak azután foglalkozik a szövegnek a változó előadásokban való megjelenésével. Ezzel a megközelítéssel párhuzamosan a színházat gyakran azonosítják azzal az épülettel, ahol a dramatikus szövegeket rendszerint előadják. Ezek a megközelítések a színháznak csupán bizonyos aspektusait emelik ki (a dramatikus szöveget, az épületet vagy az előadást), de egyik sem veszi figyelembe a színház komplexitását és multifunkcionalitását. Először is a színház tekinthető olyan folyamatként, amely a szöveg (ha van) és az előadás, az előadás és a közönség, illetve a közönség és a szöveg között zajlik. Másrészt a színház tekinthető saját strukturális és hierarchikus viszonylatokkal rendelkező intézménynek, amelyet az adott társadalom/közösség támogat/tilt, illetve amely formálja és tükrözi is azt a társadalmat/közösséget. Harmadrészt pedig a színház felfogható olyan jelenségként is, amely mélyen gyökerezik az adott társadalom társadalmi, kulturális, történelmi, ideológiai és politikai hálójában.14 A nemzetiszínház-elképzelés is multifunkcionális. Sőt, ez az elképzelés különösen az, mivel a nemzet színházának (egy adott nemzet színházban való reprezentálásának) fogalma metonimikus. Ami benne és általa megmutatkozik, az a nemzet egészének kifejeződése és reprezentációja (feltételezhetőleg és az intenció szerint). így a nemzetiszínház-elképzelés már fogantatásától kezdve összekapcsolódik a hatalommal, a nemzeti identitással és a (kulturális) legitimációval. Míg Nyugat-Európa országaiban a nemzetiszínház-elképzelést a birodalmi integráció egyik módjának tekintették, addig Kelet-Európábán általában a „nemzeti színház" körüli viták, valamint később a nemzeti színházak létrehozása az elnyomó hatalom kontextusában zajlott. Kelet-Európábán az adott nemzeti színházak megteremtését a nemzet egyesítésének és megőrzésének reprezentálására használták. Kelet-Európábán a nemzeti színház 13 Assmann 1999,126. 14 Lásd Imre 2008a, 15—46. 91
