Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Molnár Vilmos: Történet egy vaddisznóról
Másik hozadéka ezeknek a találkozóknak - számomra legalábbis - az ismerkedés volt. Az anyaországi írók, költők vélhetően gyakrabban összefutnak egymással - nem nehéz abban a sok mosásban összement országban de ha valaki Csíkból érkezik, amely tájegység közelebb található az egykori Etelközhöz, mint a mai Magyarországhoz (meg lehet nézni a térképen), akkor talán jobban odafigyel és nagyobb élmény számára, ha az egységesnek mondott, és remélhetőleg tényleg egységes magyar irodalom egyik-másik neves személyiségével nyílik alkalma kicsinység szót váltani. Külön-külön élmény volt véleményét, nézeteit, elgondolásait megismerni, visszaemlékezéseit meghallgatni minden „veránkásnak", de talán megbocsátják nekem, ha ez alkalommal csak Buda Ferencre, „Feri bácsira" térek ki. Hisz a 75-ös szám jegyében most ő az ünnepelt. Versein keresztül, még a személyes ismeretség előtt, meg lehet szeretni egy költőt, nemcsak „hivatalos", költői mivoltában, hanem emberként is. Annyi mindennek mondták már a verset, talán még megbírja, ha a lélek keresztmetszetének is nevezem (több ilyen „okossággal" azért nem fogok előmkkolni). Aki - többek között - olyan verset írt, mint az Össztánc, annak ismeretlenül is lehet következtetni az emberi tartására. Kissé talán szigorúnak, árgus szemekkel figyelőnek képzelve el őt. Amiről viszont szó sem volt a veránkai találkozókon. Személyében derűs, közvetlen, kedvesen érdeklődő „bácsit" lehetett megismerni, aki fehér szakál- lával, szeme sarkában időnként huncut és megértő hunyorítással olyan volt, amilyennek az ember a Jóistent képzeli el a hintaszékben (Fekete Vince szíves engedelmével), miután az özönvíz lejártával megbocsátása jeléül épp felfestette az égre a szivárványt. Mint ókori peripatetikusok, hosszú sétákat tettünk a szigeten, útba ejtve a vaddisznók etetőit is (nagy előzékenységgel és nagy távolságból adva elsőbbséget az utunkat keresztező csíkos malacoknak és tekintélyt parancsoló papájuknak, mamájuknak). Séta közben érdekes dolgokat lehetett megtudni Feri bácsitól a kirgizek és kazahok különféle szokásairól, vagy izgalmas nyomozásba keveredni némely magyar szavak eredetét kutatandó. Főleg pedig ismételten és örömmel ámulni, hogy a világ sok csodája között is milyen nagy csoda a magyar nyelv. Épp egy ilyen beszélgetést zavart meg egy jókora vaddisznó. Fiatal, de kapitális példány volt, meg kell adni. A vaddisznó modern terepjárón érkezett, hanyagul kikönyökölve a kormány melletti ablakon. Miután lefékezett mellettünk és alig leplezett fitymálással végigmért minket, lekezelően közölte, hogy a környéken nemsokára vadászat lészen rendezve, városi potentátok és egyéb hatalmasságok részvételével, oszt mink, mint a képbe nem illő, lábatlankodó civilek a pályán, húzzunk innen sürgősen. Ha úgy tetszik, saját érdekünkben is. A nyegleségtől eltekintve, ahogy ezt tudomásunkra hozta, akár életünkért aggódó, épségünket féltő őrangyali figyelmeztetésnek is lehetett volna venni. De nemigen lehetett. Egyrészt már látótávolságban voltak szálláshelyünk épületei, és a vak is láthatta, hogy oda tartunk. Ott pedig csak nem fognak fenéken durrantani az állatok vérére szomjazó puskás potentátok. Másrészt a közlés stílusából világosan kiérződött, hogy itt most egy bennfentességének, és ezért fontosságának 42
