Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11. szám - Alföldy Jenő: Egy kard mint művészi remeklés: Buda Ferenc hetvenötödik születésnapjára
mondhat újat. A nemzeti hagyományok ápolását és a közügyek szolgálatát, a káros társadalmi jelenségek vétózását, az élet értékeinek, a szegények és a közemberek méltóságának védelmét egyre változatosabb formákban fejezik ki nagy műgonddal írt versei. S a társadalmi élethez hasonlóan a magánélet, a család, a szerelem, a természeti szépség, különösen a kiskunsági „Homokhaza" s az egyszeri élet mindenféle öröme árnyalja munkáját. Ha az élet neheze s a múlandóság előérzete gyakran bukkan is föl a verseiben, s hangjába olykor rezignádó vegyül, azért a derű és az életszeretet adja meg költészetének alaptónusát. A kenyér íze kesernyés, fanyarkás és gyümölcs édességű aromákkal keveredik énekhangjában aszerint, hogy a szóban forgó tárgy mit ad hozzá a mindennapihoz. Kés, virág című nyolcsorosában így vegyülnek az ízek: „Késem van, kutyám s kenyerem. / Gázolok veled mély havakban. / Zöld ágaidat tördelem, / virágaidat megrí- kattam. II Jössz velem, dércsípett virág, / kő-ujjaim kéken szorítnak. / Szemedben ülnek kisbabák, / fejed fölött megáll a csillag" (Kés, virág). A dalba foglalt önarckép már a harmadik sorban szerelmes dallá, virágénekké alakul, megtartva a sorsjelképek (kés, havak, dér, kő) ridegségét, de felvillantják a vallomás kedveskedő, közeli (szemed) és kozmikusán távoli (csillag) szépségét. Az ellentétek verse ez, kicsit Petőfi Fa leszek... kezdetű dalához hasonlóan, de egy fokkal bensőségesebben, bizalmasabban, s a léthelyzetnek megfelelően családiasabban. Örök szépségű darab, és teljesen mellékes, hogy mennyiben modem és menynyiben hagyományos. Vannak azonban sokkal modernebb megoldásai is - ezek közül a Mese című kompozícióra hívnám föl a figyelmet. A négy versszakos, többnyire egy-két szóból álló sorokra tagolt költemény legföltűnőbb sajátsága, hogy hat sor kivételével minden sorban elhangzik egy szó, a kő, a harminckét soros versben összesen huszonhatszor, sőt némelyik sorban kétszer is előfordul (kő kövön). A szimmetrikusan tördelt vers két versszaknyi, bal oldali oszlopában rendszerint minden sor egy-egy összetett szó, amelynek előtagjaként a kő mint minőségjelző (kőország, kővilág, kőfákon stb.) sajátos zenei monotóniát ad a két szakasznak. A jobb oldali oszlop változatosabb, noha itt is rendre fölhangzik a kő motívuma. A zárómondatban mintegy összeomlik az a súlyos építmény, amelyet eddig fölépített a költő az ismétlődő „kövekből", amelyek többé vagy kevésbé szabályosra faragott terméskövek is lehetnének. A „kő kövön nem marad" mint közszájon forgó szólás lerombolja a megdermedt kővilágot - a költő az Adytól, illetve Nagy Lászlótól átvett ostorával kergeti szét a megkövült látomást, a mozdulatlanságba fagyott valóságot, vagyis a keletkezés idején, a hetvenes években fennálló valóság szimbólumát. Gyönyörű „ősi-modem" megoldás (Tornai Józseftől véve kölcsön a szót), hogy a Mese címmel és az ostoros kisbojtárral a népmesék távlatába helyezi Buda Ferenc ezt a huszadik századi, akár lettristának is nevezhető verset. Ugyanebből a viszonylag korai pályaszakaszából való a Szólásért való ének. Ez a kiemelkedőn szép, imádságos költemény egyrészt a tizenhatodik századi bujdosóénekekkel, másrészt a belőlük gyakran merítő Csanádi Imre költői gyakorlatával rokonítható. Csanádi költészetéből elég, ha csak a korai Hazátlanra vagy a későbbi korszakában keletkezett Erdei vadak, égi madarakra emlékeztetek. A népi és régi magyar költészet mély hagyományainak korszerűen klasszicizáló alkalma35
