Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Fekete J. József: Az illúziólét konkrét tapasztalata: Dreff János/Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
egymást önnön maguk értelmezésében. Mindent tudnak egymásról, sőt, az elokvenciával és gazdag szókinccsel megáldott tanár ösztönzi az író narratív nekifutásainak kiteljesülését, az író pedig igyekszik megfogalmazni a tanár dilemmáit, mert érvényes választ egyikőjük se adhat rájuk. Beszédes már a kötet borítója is, amelyen tükörírásban látható egy szövegfragmentum, a szerző neve pedig vízszintes szimmetriatengely mentén tükröztetve jelenik meg, csakhogy a Dreff Jánosnak nem a Tóth Dezső a tükörolvasata. Az itt felmerülő dilemmát a kötetből mottóként előrehozott versrészlet oldja fel, amelyben János szólítja meg Dezsőt, jelezvén, hogy a Dreff Jánosként jelölt szerző egy önálló életre kelt alakmás, heteronima, akárcsak például Pessoa szerzői alteregói, akikre nem egy utalás történik a szövegben. A regény meghatározó része gyilkos önelemzés, a beszélő a témátlanság intenzitásának látszata mögött védtelenül kitárulkozik. De ez-e a mű szándéka? Egyáltalán definiálható-e a regény szándéka? A szerző(k) mindenesetre felkínál(nak) néhány lehetőséget: „...meg kellene állapítani és határozni, hogy vajon regény-e ez vagy paródia, tanulmány vagy pamflet, emlékiratokat írtam-e, vagy változatokat egy fantázia szülte témára, és el kellene dönteni, mi van benne túlsúlyban: a tréfa, az irónia, az ostorozás vagy a badarság, a pur abszurdum, pur halandzsa; továbbá, hogy voltaképpen nem póz-e az egész, tettetés, színészkedés, mesterkéltség, szellemességhiány, érzelmi vér- szegénység, képzeletsorvadás, a rend aláaknázása és a józan ész lejáratása." (21.) Talán mindezek egyszerre. Amennyiben Joyce Ulyssesét Homérosz Odüsszeiája paródiájaként olvassuk, akkor Az utolsó magyartanár feljegyzéseit az Ulysses paródiájának is tekinthetjük. Amennyiben óvatosabbak vagyunk hermeneutikai megközelítésünk során, inkább a megelőzöttség viszonyát fedezzük fel a két mű között, ami folyamán Dreff János és Tóth Dezső Joyce művének szerkezetét követi az egy nap 24 órájának beosztását kísérve - ami Dreffnél egyáltalán nem a Bloomsdayre (1904. június 16.), nem egyetlen napra és 24 órára vonatkozik -, az Ulysses tudatfolyamának, nyelvi pazarságának, a konvencionális narráció szétrobbantásának a tükre megjelenik művükben, amit a metanarratív elemek felhasználása, a tipográfia adta vizuális lehetőségek kiaknázása fűszerez, s amit végül egy „így készült" jellegű work-fejezet zár, miként a DVD-n forgalmazott filmeket az extrák. A Dreff/Tóth regény egészében ilyen: kicsit ez is, kicsit az is, megnyugtatóan nem, vagy legalábbis nehezen definiálható, ráadásul mintha éppen ez a definiálhatatlanság lenne a célja. Az viszont kétségtelen, hogy angolosan játékos, franciásan érzelmes, németesen racionális és oroszosán szenvedélyes. Tekintélyes magyar és világirodalmi élményanyagot szippantott fel a szöveg pórusaiba, párját ritkító szókészletről tanúskodik. A paródiában tobzódik a Rejtő Jenő: A néma revolverek városa - részlet a kritikai kiadásból című fejezet, ahol a lábjegyzetek hivatkozásépítménye maga alá roskasztja az alapszöveget. Ez a szakmai paródia folytatódik a 20. óra című fejezetben, ahol az utolsó lábjegyzet áthúzódik a rákövetkező fejezet első három könyvoldalán. A paródia és a parafrázis összeölelkezik a szövegben, és mindent magába gyúr Heideggertől Gyurcsány Ferenc öszödi beszédéig - hogy csak két kiragadott sarokpontot említsek. Néhol jelzetten és hangsúlyozottan, máshol finoman elrejtve, de felfedezhetően, mint például Hunter S. Thompson regényének címe (Félelem és reszketés Las Vegasban) a következő mondatokban: „És itt jön a félelem. Hogy nem és nem. A reszketés. Hogy de és de." (157.) Amikor az elbeszélő önnön magáról beszél - és folyton ezt teszi -, akkor harsányan pateti- kus, belehal érzelmeibe, ő lesz a „vértelen rezignáció lovagja" (25.), foglalkozásának története egyenesen szenvedéstörténet, egy remekbe szabott mondat megfogalmazása számára szellemi orgazmus. Ez a fortyogó, edényéből minduntalan kicsorduló érzelmi-szellemi masszaként elképzelhető narrációs túlzásigény ad lelket és stílust a szövegnek, ami hol az emelkedett, hol az alantas regiszterekben szárnyal. Az önvizsgálat adta, a szerző kettősségét elemző elbeszélői lehetőséget a narrátor szövegépítő eljárássá terebélyesíti, bármit is hoz szóba, azt megvizsgálja másik oldaláról is. Ennek nyomán dichotomikus jelentéstartalmakat bilincsel a fogalmakhoz, így lesz nála a „figyelemfelkeltés oltárá"-ból a „hatékonyság ravatala” (24.), a pirkadatból „a hajnal utolsó felvonása”, majd nyomban pontosítva: „a pirkadat a hajnal alkonya". (57.) Hogyan is lett Tóth Dezsőből, az „utolsó magyartanárból" Dreff János, az író? A hiperérzékeny személyiségű, az irodalmat egyedüli valóságnak tartó, szépírói ambíciókkal megvert szerzőt bedarálta a közoktatás malma. Túlélési stratégiái csupán elnyújtják agóniáját, az óhajtott menekülési útvonalak elé aggatnak egyre gyászosabb drapériákat. A valóság iszonyata döbbenti rá, 120
