Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Bartha Ákos: Történelem alulnézetből: Csonka Mihály élete és világképe (Szerkesztette: Romsics Ignác)
Ennél sokkal érdekesebbek azok a valóban csupán kommentszerű információtöredékek, melyeket nem szándékolt elmélkedési célzattal, hanem az átélt események kapcsán jegyez meg parasztírónk. Mindenekelőtt az első világháborút taglaló részeket lehet itt kiemelni, ami alighanem a szerző szerint is életének legmeghatározóbb élménye volt. A helyzet paradox. Csonka Mihály számára a világtörténelem első indusztrializált halálgyárának köszönhetően tárul ki a világ, és ez a tapasztalatgazdagodás az egyébként is meglepően nyitott, barkácsoló, a repülés iránt szenvedélyesen érdeklődő gazdát megismerteti más kultúrákkal, illetve saját (háborús) hazája működési mechanizmusával. Az ésszerűtlen, kapkodó mozgósítás, a mindennemű pusztulás miatti mély fájdalom (és a traumatizálódás tünetei) szövik át ezeket a részeket. A helyzet azonban azért is ellentmondásos, mert parasztgazdánk később hadifogságban némán is jobban érti a „csíziót" Voronyezs mellett, „ellenséges" orosz parasztgazdánál dolgozva, mint „saját" hadseregének magyar nyelvű, kispesti kiképzőtáborában. Az orosz gazdálkodás szegényes módjáról részletesen tudósító szerzőnknek mindemellett nincsen jobb véleménye a kommunizmusról sem, legyen szó annak épp uralomra kerülő szovjet módozatáról („A bányán aztán már kezdett egy kissé mutatkozni a bolsevizmus. Nem úgy ment a munka, mint azelőtt" [196.]), vagy a fogság utáni magyar kommünről („A kommunisták egyik vezetője egy csavargóból lett pirosítóásó, Kovács Sándor lett" [218.]), vagy éppen az ötvenes évekről („Ebben az újabb korban azonban az lett a jelszó, hogy nem kell a fáid, nem kell a magántulajdon, ne legyen senkinek, csak az államnak! Vagyis minden a miénk, de mégsincs semmink. Ugye furcsa!" [276.]). Ahogy a kötetszerkesztő meg is jegyzi: „Csonka Mihály rendszerkritikus bölcselkedéseit a kor mércéje szerint minden további nélkül »rendszerellenes izgatásnak« lehetett volna minősítem." Nosztalgikus elbeszélői perspektíva - megfelelően a kor „epitheton ornans"-ának - leginkább az 1914 előtti „boldog békeidők" taglalásakor figyelhető meg. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a szöveg hőse ekkor nőtt fel, majd lett önálló, családos gazda, másrészt pedig abból a tényből fakad, hogy gyermekkorában volt élete folyamán legnagyobb a családi birtok. Ebben a kontextusban élettörténetének egy folyamatos hanyatlástörténetnek kellene lennie, azonban a szövegen mégsem uralkodik el a melankólia vagy az elkeseredettség. Talán legjobban a „küzdelmes élet" kissé elcsépelt közhelyével foglalhatnánk össze a szerző világát, akinek hol ismeretlen hatalmak küzdőterén kellett megmaradnia (a világháborúkban), hol saját boldogulásáért kellett küzdenie a jól ismert, mindenkori hazai hatalommal (a „nagyfejűekkel") szemben. Szintén alapvetően elégedetten gondol vissza a szerző a Horthy-korszakra („1920-tól volt alkotmányunk [sic!], rendes miniszterek, akik kormányozták az országot" [226.]), ám a következő lapon már a szavazási anomáliákról és a csendőrterrorról is megemlékezik (itt talán megért volna egy lábjegyzetet a választójog titkosságának-nyíltságának korszakbeli alakulása). Emellett valószínűleg nem érdektelen mentalitástörténeti adalék egy parasztember vallomása Trianonról, még akkor sem, ha szerzőnk nem is teljesen érintetlen a magaskultúrától (lévén százötven kötetes magánkönyvtára és lapelőfizetései is voltak). Trianonnak és minden következményének szerinte „mind a háború az oka", így a nyaranta Halason is rendszeresen megforduló „szegény jó tótocskáinkat is elcsatolták tőlünk" (226.), tehát „oda van a szép Magyarországunk, ami évszázadokig közös hazánk volt” (226.). Vonatkozó, nosztalgikus fejtegetései akkor is érdekesek, ha több kérdő mondatot tartalmaznak, mint kijelentőt. Vagy éppen ezért érdekesek. Kérdéseink persze nekünk is lehetnek. Meglepő például, hogy bár sohasem volt általános a (grafománia határát súroló) emlékirat-készítés a parasztság körében, ennek ellenére, mint a kötet szerkesztője rámutat: „az ország közgyűjteményeiben hatalmas, több százezer oldal terjedelmű közöletlen anyag található" paraszti életúttörténetekből. Ebben nyilvánvalóan közrejátszott, hogy eddig (viszonylag) széles körben elsősorban a - népből kiemelkedett - népi írók (önélet)írásai voltak ismertek és érdekesek, míg a „belül" keletkezett alkotások leginkább csupán a néprajzos szakemberek érdeklődési körébe tartoztak (illetve születtek remek, mentalitástörténetileg is érdekes, a társadalomtörténeti oktatásban is kiválóan hasznosítható szépirodalmi alkotások, mint például Oravecz Imre Ondrok Gödréje). Látnunk kell tehát, hogy posztmodemnek nevezett korunkban nemcsak a nagyvárosokban vált fontossá az archiválás; letűnt idők emlékeinek professzionális, vagy éppen - nem pejoratív értelemben vett - amatőr megmenekítése a következő nemzedékek számára.1 A „dokumentum-emlékezet" professzionális színterek esetében a levéltári, könyvtári anyagok ugrásszerű gyarapodásában nyilvá1 Erre az archiválási szenvedélyre emlékeztet Pierre Nora is, az emlékezethelyek fogalmát bevezető nagy hatású munkájában. Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között: Válogatott tanulmányok. Bp., 2010. 20-24. 110
