Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Bereti Gábor: Otthonunk az irónia (?): Bazsányi Sándor: "Fehéret, feketét, tarkát"
A kötet két fő fejezetre oszlik, amelyeket harmadikként az ezekkel egyenrangú Függelék egészít ki. Ezt követi a Képek, a Bibliográfia és Az írások eredeti megjelenésének helyei jegyzéke. Az első fejezet tizenegy tanulmányát főleg külföldi, klasszikus szerzőnek szenteli, míg a másodikban a magyarok, akik mindegyikét két esszével is megtisztel, Kertész, Nádas, Esterházy, Sándor Iván, Spiró, Oravecz, Krasznahorkai, Závada, Rakovszky, Márton László, Kukorelly, Térey és Bán Zoltán András, következnek. Kérdőjelek és oppozíciós fogások keresése nélkül is érdemes Bazsányi-szövegeket olvasni, mert gondolatainak érezhető előzménye van, mert még fiatal, negyvenes éveiben járó szerzőként már négy kötetet jegyez, egy olyan műfajban, amely a jó stílusérzék és íráskészség mellett alapos esztétikai, irodalom- és eszmetörténeti, filozófiai, szociológiai stb. ismereteket igényel. S amióta a jó esszé a maga polihisztorát keresi, Bazsányi esszéit olvasva minden kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy szerzőjükben az ő munkái megtalálták a maguk polihisztorát. Hiszen csupán a bibliográfiában felsorolt forrásmunkák majd tucatnyi oldalt tesznek ki. Talán ezért, hogy már viszonylag hamar, a közel ötszáz oldalas és lefegyverzően témagazdag gyűjteménnyel való ismerkedés elején felmerül az olvasóban, hogy az iróniának az elemzett műveken belül vajon hol húzódhatnak a határai. A sejtés is korán megfogalmazódik, hogy, tudniillik, valószínűleg a műfajokon belül. S midőn munkásságok vagy konkrét művek elemzése során, a szerző kalauzolásában bebarangoljuk az irodalom, az irodalomelmélet, a filozófia, az esztétika, a képző-, a színház-, a zeneművészet stb. terrénumait, arra is kíváncsivá válunk, hogy az ő olvasati segítségét követve rábukkanhatunk-e ennek a műfaji sokféleségnek, az őket az iróniától mégiscsak elkülönítő, létező, alaktani határaira. S döntő kérdésként merül fel, hogy ezt egyáltalában, csupán az irónia premisszáit alkalmazva, felfedezhetjük-e? De miről is van itt szó voltaképpen? Szerzőnk a kötet szemléleti irányát jelöli ki Petőfi Nemzeti dal című verséhez fűzött megjegyzésével. „Talán jót tesz Petőfi versének, ha időnként nem szónoki- hazafias(kodó), hanem valamiféle műelemző összefüggésben vizsgáljuk - különben még elfelejtjük, hogy a szabadságról szóló költemény, ontológiai értelemben, mégiscsak az olvasás és az értelmezés szabadságelvű közegében létezik. Kis túlzással élve: számomra a »rabok legyünk vagy szabadok« alternatívája (lévén elsődleges szándéka, hál' istennek, politikailag okafogyott) leginkább az olvasás szabadságáról szól." (16.) Bazsányi, midőn a vers igazságtartalmát elsődleges és másodlagos szándékot hordozó részekre bontja, egyben egy olyan relativizáló gesztust is tesz, mellyel a verstartalom olvasati lehetőségeit egymással szemben kijátszhatóvá teszi. Mintha a költemény nem egyszerre létezne egy történelmi, az ő szavaival szólva szónoki-hazafias(kodó) és egy, a műelemzés számára esztétikai közegben. Mintha ezek elsődleges és másodlagos jelentéshordozóként egymás alternatívái lehetnének, és nem együtt és egyszerre képviselnék a költemény üzenetét. Mintha a modernitásban a mű már nem egységes szövegtestként előzné meg minden későbbi olvasatát, s ontológiai értelemben nem ebbéli adottságaként tételeződne azok számára etalont jelentő kútforrásként. Az irónia, az ironizáló esztétizálás premisszáit a létteljesség dimenziója helyett csupán az olvasás-értelmezés „szabadságelvű", virtuális közegében alkalmazva tűnhet úgy, mintha a „rabok legyünk vagy szabadok" alternatívája csak az olvasás szabadságáról szólna. Az pedig, hogy a szabadság alternatívája a világtörténelmi emancipációs folyamat jelenlegi stációjában politikailag okafogyottá vált volna, enyhén szólva is kétséges. Bazsányi, mint látjuk, egy olyan iróniatörténeti olvasattal dolgozik, amely nem nélkülözi, nem nélkülözheti a virtualitás mozzanatát. Már csak azért sem, mert az értelmezés a tükröződésekben kiteljesedő másság (az ironikus szerkezetű műalkotás) esetében is ugyanazokat a diszciplínákat alkalmazza, mint az ellentétességet hordozó, s ezzel együtt az is-is lehetőségeinek sokféleségét, a vagy-vagy adottságaiban összefogó retorikai irónia esetében. Itt tehát nyilvánvaló kapcsolat, átfedés létezik, ami egyúttal a másság forrása is. A virtualitás tehát nem akkor jelenik meg, amikor a másság iróniája visszahajlik retorikai elődjéhez, s az esztétikai is-is olvasati lehetőségét a vagy-vagy retorikai adottságaiban foglalja össze, és még csak nem is akkor, amikor ezen változatok minőségét egyként az irónia imperatívuszaival tárja fel, hanem akkor, amikor a műalkotás szemantikai adottságait annak szemiotikái, a társadalmi beágyazottságára utaló feltételeire is vonatkoztatja. Mert ebben az esetben már nem a másság vagy a retorizáltság esztétikai iróniájának minőségeivel, hanem ezeknek az alakzatoknak a műben működő igazsághoz való viszonyával szembesülünk. S e szembesülés, avagy a műalkotásnak a mindenkori környezetével való érintkezése indukálja azt a teret, amelyben a műalkotás mint esztétikai létező, mint virtuális igazság van jelen és működik. Bazsányi az irónia témaválasztásával megkomponálja azt a szemléleti fő szólamot, amely köré szervezi a hangzás akusztikáját, s az így egységgé rendeződő esszépartitúra az, ami harmonikus és szép. De ez még akár csupán az önmagáért való szépség is lehetne, amely gyönyörködtető hatását és 107
