Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Füzi László: Megérkezés I. rész
társadalomba, amely ott és akkor úgy tűnt, végképp lezárta az összes közelmúltat, így elzárta a kísérteteket, a bűntudatot, a gyászt, a félelmet - mindentől és mindenért. Ott álltak, szemben az árulóval, azzal a férfival, aki napról napra, előbb kényszerűen, aztán tudatosan a szemükbe hazudott, ugyanazzal az emberrel, aki börtönben ült Rákosi alatt, akitől még akkor is éppúgy rettegtek, mint maga Kádár. Ez az ember ajánlott nekik tiszta lapot, új kezdetet, és félelmekkel teli bűnös személye volt a garancia arra, hogy komolyan beszél." Pontos megfigyelés az is, hogy Kádár a Rákosi-diktatúraforradalmának konszolidációját valósította meg. Ez az alku tartalmazta a felejtést is, s ez adott alkalmat a felejtésre. „A XX. század magyar történelmét együtt alakító, egymással szoros összefüggésben lévő traumái: Trianon, 1944, 1956 együtt tűntek el a mindennapi életből, hogy aztán a XXI. századra átalakult, demokratikus magyar társadalomnak kelljen megoldania az emlékezetpolitikai csőd problémáját. "5 Elemzésében György Péter is utal a Kádár-rendszer továbbélésére, arra, hogy az akkor megtapasztalt gondok, problémák, jelenségek, dilemmák, megoldási javaslatok, hatalmi ösztönök itt vannak körülöttünk. Ezt a jelenségkört, éppenséggel a Kádár-rendszer alkuit középpontba állítva, Tandori Dezső mutatta be. Akkor, amikor hosszan gondolkodunk, s még többet írunk arról, hogy milyen változások zajlottak le akár a mi életünkben is, Tandori sorait szoktam idézni, nem rövidre zárva, csak a politikára vetítve, de arra is: „Nem a rakodópart alsó kövén ültem tehát, hanem a buszmegállóban álltam. És beugrott ez. Az ántivilágban volt alku, s annak jegyében az emberek tömegei megalkudtak. Ma nincs alku, eleve meg kell alkudni (pl. ezzel). Nem hazánkra értem ezt, nem az egymást váltó kormányzatok rendjére, hanem a világnak az ő rendjére, sajnos, mese nincs. "6 8. A rendszer csapdája az volt, hogy nem hagyta magát leleplezni. Kívül kerülni lehetett rajta, de ha egyszer valaki közel került hozzá, azt magához rántotta. Érteni csak az értette, aki kívül volt rajta. Sokat olvastam arról a világról, amelyikben benne éltünk, az irodalomhoz is az vezetett, hogy érteni akartam, milyen világ vesz körül bennünket. S bármennyit is olvastam, bármennyi jelenségről is szereztem tudomást, éreztem, mindig azt éreztem, hogy van tovább. A megszerzett ismeret, információ, bármennyit is küzdöttünk érte, hirtelen eljelentéktelenült, mert mögötte ott volt egy másik, fontosabb információ, súlyosabb történés. Valószínűleg a rendszer önvédelmi mechanizmusa alakította ki a lényeg elfedésének jelenségét, a rendszernek valóban védenie kellett magát, hiszen az adott hatalmi berendezkedés összedőlése a rendszert is magával rántotta volna. 5 György Péter: i. m. 56., 57., 61., 67. 6 Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerda. Tiszatáj-könyvek, 2010,183. 13
