Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Fried István: Az irodalmi két/többnyelvűség - komparatisztikai nézőpontból

híven érzékeltetik a kevert etnikumú baranyai világot, ennek jellegzetességéül tüntetve föl a többnyelvűséget. A déli szláv etnikumú főszereplőt a hőgyészi káplán hívja meg, hogy a csicsói búcsún „német szentbeszédet" tartson, s a „búcsút megelőző nap délutánján" „magyar, német, bunyevác és szlovák nyelven gyóntat."

A kötet egy másik beszámolója3 szintén a többnyelvű népi világ forgatagába vezet, az értekezésnek már a címe is sokatmondó: „Máriagyüd - magyarok, délszlávok, németek búcsúhelye". „A kegytemplomban háromnyelvű feliratok is vannak" - hangzik a számunkra igen fontos mondat, mint amellyel kifejtendő témánkhoz szeretnénk eljutni. Szükségesnek tetszik azonban még néhány (előzetes) megjegyzés:

1) Régiónk valamennyi történetileg kialakult állama többnyelvű volt; s ezt a többnyelvűséget még inkább rétegezte a középkori és az újkori telepítés, amely lakosságcsoportokat juttatott messzire eredeti lakóhelyétől.

2) Az eredetileg minden bizonnyal egymástól valamennyire elkülönülő népcsoportok nem maradtak meg izolációjukban, az érintkezés során nemcsak gazdasági kapcsolatok jöttek létre, hanem újabb költözködés (például városba, gazdasági központba település) révén mindinkább oldódott ez az elkülönülés, nem lett ritkává a kevert nyelvű vidék sem.

3) Az érintkezések amúgy is igényelték valamilyen elemi „idegen" szókincs elsajátítását, az idénymunkára vándorlók, a vándorárusok, vándoriparosok stb. elsajátították valamennyire azt a nyelvet, amelynek szükségét érezték.

4) A Habsburg Birodalom közös intézményei nem kizárólag német nyelvismerethez juttatták a lakosság egy részét, hanem lehetővé tették egymás nyelvének bizonyos fokú elsajátítását (például a hosszú ideig tartó katonáskodás során).

5) Viszonylag kevés szó esett az iskolákról, amelyek jó darabig a latin nyelvű oktatás által viszonylag egységes tudásanyag elsajátítását eredményezték (noha volt különbség a katolikus meg a protestáns oktatásban), a különféle anyanyelvű diákok azonban az egymás közötti érintkezésben nem feltétlenül és nem mindig a latint használták, hiszen a messzi földről érkező kisdiák (cseregyerek!) esetleg azzal a szándékkal érkezett, hogy elsajátítsa a magyar vagy a német nyelvet.

6) S végül röviden utalnom kell arra, hogy az alsópapság egy része nyelvileg igencsak ellentmondásos helyzetbe került: például a szlovák evangélikus lelkészek egyházzal kapcsolatos tevékenységükben a bibliai cseh nyelvet használták, de nem feltétlenül ezt a hétköznapi életben; még inkább a szerb papok, akik csupán a liturgiában meghatározott irodalmi művekben éltek a szlavenoszerbbel (másutt: orosz-szerbbel, mindenképpen egyházi nyelvvel), de ha meg akarták magukat értetni híveikkel, a köznépi szerbre kényszerültek. Ez a kétnyelvűség-változat, a diglosszia egy fajtája (cseh bibliai nyelv szlovakizmusokkal enyhítve, esetleg párhuzamosan valamely szlovák nyelvjárással, szlavenoszerb és sokak által használt vagy kifejezetten népnyelv) azonban nem azonos a nyelvhatár átlépésével, azzal a fajta kétnyelvűséggel, amelyről már a följebbi példákban volt szó, és amelyről a továbbiakban vázlatosan beszámolok.

Ismételten Hadrovics László4 már idézett fejtegetéseire hivatkozom: a XVIII. század első harmadában összeírt és Erlangenben(l) megtalált kéziratos énekeskönyv (Erlangenski rukopis) nemcsak magyar tárgyú énekeket tartalmaz, például a kuruc időkből, hanem nyilvánvaló szókölcsönzést is, amely viszont azt sugallja, hogy a kapcsolat az egymással ellenségeskedő szerb és magyar csapatok között nem merült ki harci cselekmények formájában, azoknak más jellegűeknek is kellett lenniök. „Eno néma dobra neresika..." (íme,

3 Barna Gábor: Máriagyüd - magyarok, délszlávok, németek búcsújáró helye. In: uo, 67-80.

4 Hadrovics: i. m., 15., Uő: Ungarische Elemente im Serbokroatischen. Budapest, 1985, 376-377.

66