Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 9. szám - Szabó Gábor: "Metafizikai harisnya" - az "én" öltözéke Petri György lírájában

a Haláltortán aki / egyszerre elfújja az összes / gyertyácskát, az elnyeri méltó / jutalmát: a szívinfarktust."

A (Halotti tor)-ban az énvesztés és a halál ismét csak a konyhaművészet vonatkozási terében jelenik meg:

„Személyem az öntudatomról / lefőtt, ahogy a hús a csontról: / együtt, elválva enyves lében t - tálalhatnak Istennek éppen."

Az utolsó versek egyike, a Búcsúzás is hasonló a képpel él: „kiélvezem a maradék időt, / mint ínyenc a húsos cubákokat / - csontig lerágom végnapjaimat."

Az életet a bekebelezés, (el)fogyasztás, felélés, habzsolás kulináris képzetkörével jellemezni tulajdonképpen meglehetősen kézenfekvőnek tűnik, és nem is feltétlen előzmény nélküli a magyar lírában. Az előző idézet elődjeként alighanem Petri (egyik) „megtagadott" mesterének, József Attilának a sorai tekinthetők, a Ki-be ugrál...-ból: „S mit úgy hívtam, én / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, II amíg elkészül ez a költemény."

Petrinél azonban a főzés (alkotás) és a fogyasztás magáért való öröme szinte filozófiai imperatívuszként olvad össze az elmúlás titokzatos gyönyörével.

A gasztronómia testi örömeit involváló metaforika - amiképpen a test élvezeti funkcióinak egyéb lehetőségei is - nála elszakíthatatlanul fonódik össze a halál képzetével, kompromisszumot kötve a vers esztétikai terének fegyelmezett színpadán.

Elfogadva Derrida elképzelését, mely szerint az étkezés, fogyasztás a szubjektivitás alapvető sémája kultúránkban, s hogy mindarra, ami a testnyílások peremén és az érzékszervekben zajlik, a „jól enni" metonímiája a szabály11, úgy Petri „főzős" versei szintén a szubjektiváció színterei. Ha kultúránk valóban szimbolikus antropofágiát folytat, ahol a másik birtokbavétele, befogadása, feldolgozása folyik, ahol az „én" egyszerre a fogyasztás végrehajtója és áldozata, akkor költészetének táplálkozástechnikai motívumrendszere, az egyén (ön)pusztító kulturális meghatározódásának metaforájaként az életmű kiemelten fontos vonulatának tekintendő.

Az életjelenségeket a halál meghatározottsága felől értelmező, azzal szimbiózisban elképzelő költemények ismeretelméletét egyébként pontosan rögzíti egyik versének címe: Halálrajz.

És mintha ezt a címet értelmezné a Jövő, ami az életút szakaszait testi funkciókhoz kapcsolva a halál pillanatát jelöli meg az emberi létezés legfontosabb aspektusait egyesítő tartományként:

„Beteljesül majd minden, mire vágyom. / Egyszerre leszek férfi és gyerek, / majd bevizelek és elélvezek, / ha megfeszül a kötél csigolyámon."

A vers szövege szerint a szubjektummá válás ígérete olyan vágyteljesülésként realizálódik, amely csupán a halál terében lelhet otthonra, s az életrajz így valóban mint halálrajz helyeződik a halál erotizált dimenziójába. A rövid vers mindemellett azt is jól illusztrálja, hogy a befejezés - értve ezalatt a versben tematikusán megjelenő halálképet, vagyis az „élet" lezárását, és ugyanakkor a vers formai értelemben vett zárlatát, befejezését, csattanóját is - az a hely, ahol a felismerés olyan világosságot hozhat, ami ezt követően visszavetül a kezdetekre és értelmet ad annak.

Vagyis hogy amiképpen az élet, úgy a versszöveg eseményei is a végső összefüggés igézeteként, beteljesüléseként olvashatók, a befejezés utáni retrospektív tudás megvilágosító reményében.

Ebben az értelemben a befejezés felé törekvés, a vég elérése mint alapvető késztetés mintázza az életjelenségeket, így a műalkotás szövedékét is. A befejezés, halál utáni vágy

11 Jacques Derrida: „Jól enni márpedig muszáj", avagy a szubjektumszámítás. In: Testes Könyv II. Ictus, Szeged, 1997. 320.

61