Forrás, 2011 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Darvasi Ferenc: Színész kettő
odafigyeléssel, kötődéssel jár. Arra nincs idő. Magamnak való voltam, kerültem ezeket az alkalmakat, amikor lehetett. Persze meglett a hátránya, senki nem ismert. Kívülálló maradtam egy olyan szakmában, ahol a karrier a személyes ismeretségeken áll vagy bukik. Most persze lehet mondani, hogy savanyú a szőlő. Bármit hozhatnék fel ellenérvként, nem számítana. Az emberek szeretik fekete-fehérben látni a világot. Kezdjük azzal, milyen szerepeket kaptam. Vajon miben tündökölhettem volna? Sirály, Medvegyenko. Woyzeck, Andres. Romantikus lelkű diák, szórakoztatónak szánt spicces férfi kortárs darabokban. És természetesen a komikus mellékszerepek Szigligetinél. Persze a nagy színész a karakterizálást is zseniálisan megoldja. De azok a nagy színészek, és számukra felüdülés néha epizodistába váltani. Ott pihenik ki Hamletet, Woyzecket. Én mit pihentem volna ki? Hisz' el sem fáradtam soha. Fő dobásom Horatio volt. Nehezemre esett feltételezni, hogy akár egyetlen néző is figyel engem. Ahogy, teszem azt, állok Gertrud mellett. Féligérthetőn mond valamit, beszéde semmi, de alaktalan fordulatokkal sejtelmekre készteti a hallgatókat, hogy hozzávetőleg öneszméikhez toldják a szót, mondom, de ekkor is a királyné rezdüléseit lesik. Nem láttam a közönséget, de valahogy mindig barátságtalannak, bizalmatlannak képzeltem el. Féltem a közönségtől, és valahányszor egy-egy új darabot mutattunk be, mindig azt éreztem, hogy a barnák ellenségesek, a szőkék meg hidegen közönyösek. Éppen attól nem tartottam még, hogy bekiabálnak, hé, te, menj onnan, zavarod az összképet. Az igazgató megveregette a vállam a Hamlet után, és tehetséges kezdő színésznek nevezett mások előtt. Kezdő színész, négy év gyakorlattal. Azért ennél többet vártam. Tehetséges, tehát sose forrja ki magát igazán. Amolyan színész kettő, megfelel tölteléknek a nagyszínpadra. Antik karba, komikus mellékszerepbe. Horatiót is úgy kaptam meg, hogy Laci lebetegedett a főpróbahéten. El lehet képzelni, hogy' sikerült a premier. Két gyökeresen eltérő színházi iskola, Hamlet és Horatio egymást oltották ki a színpadon, ezt írták a lapok. Meg sem említették a kritikákban, hogy négy nap próba után ugrottam be. Számomra is kérdéses, hogy' mutatok a színpadon. Van-e tehetségem a játékhoz. És nem annyira a tehetséges az érdekes, mert az maximum tíz százalék, a többit a vérével, verítékével kaparja össze az ember. Bent soha nem mondtak rám semmit. Se jót, se rosszat. Pedig mindkettőből lehetett volna tanulni. Lement a szezon, semmi megjegyzés. Bemutató után szokásos koccintás, de egy szó se a lényegről. Ön, Szél Pál, durván, ízléstelenül, ripacs gesztusokkal játszott, üvöltözött. Voltak pillanatai, amikor tehetségesen rikoltozott, tehetségesen haldoklott, de ezek csak pillanatok voltak. Legalább ennyivel megtisztelhettek volna. Ha érzed is, hogy jól sikerült-e, amit csináltál, nem árt a külső kontroll. Főleg egy úgynevezett kezdő színésznek. Nem gondoltam, hogy szörnyű lennék, azt azért nem. Legfeljebb, hogy az alakításaim nincsenek teljes összhangban a koncepcióval. A rendezők zöme beérte a főszereplők részletekbe menő instruálásával. Nyaranként összeálltunk néhányan, az tartotta bennem a lelket. Készítettünk egy zenés műsort kortárs költők verseiből. A Liliommal, a Kasimir és Karoline- nel, meg a Leonce és Lénával jártuk a fesztiválokat. Kezdett kialakulni egy visz- szajáró tábor az előadásainkon. Borit és Herminát, a két színháztudomány szakos 34
