Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 11. szám - Kabdebó Lóránt: Különvélemény a Különvélemény költőjéről (Simonyi Imre kilencvenedik születésnapjára)
csodalátásának befogadására. Simonyi Imre esetében egy erkölcsi mérték megalkuvás nélküli megfogalmazására. Kényszerűségből? Alkati adottsága révén? Ragaszkodásból? Minden esetben: költői formátumának sorsszerűségét beteljesítve. * * * De jó, hogy a »gyulai« költőt én kihagytam! Nem kell ebből a perspektívából emlékeznem rá. Mint teszik valahai barátai, szerkesztői. Mint például Réz Pál: „Vidéki költő volt és maradt haláláig, abban az értelemben véve, ahogyan Babits Mihály használja a terminust. A régi Magyarországon szinte minden nagyobbacska városnak volt egy - olykor több - költője, gyakorta jó, kitűnő költője: Nagyváradnak Horváth Imre, Debrecennek Oláh Gábor és Gulyás Pál, Berettyóújfalunak Nadányi, Kaposvárnak Takáts Gyula - s a legnagyobb Szegednek: Juhász Gyula. »Alig van magyar költő, aki annyira azonosodott volna egy várossal, egy tájjal« - írta róla Babits. - »Egy város és egy táj költője lett, vidéki költő, s egyre tudatosabban az. E vidéki végzet úgy nehezült rá, mint egy eredeti bűn, mely magában hordja büntetését...« Simonyi eleinte talán elvágyott a városból, Ady Párizsába vagy legalábbis Pestre, de aztán egyre jobban körülfogta, befonta a város, ahol volt ugyan, aki támadta, de ismerte mindenki, igen sokan szerették is, becsülték, büszkék voltak a város teljességgel korszerűtlen »bohém«-jére, »utolsó bohém«-jére. És Simonyi Imre a követelményeket, a publikálási lehetőségeket semmibe véve írta a magyar költészet nagy hagyományaiban gyökerező, de a századforduló francia lírájához is kapcsolódó verseit szerelmeiről, eszményeiről, nyomoráról, mestereiről, egy hajdanvolt életformáról, - és a városról. (Aki majd összeállítja az új Szerelmes földrajz-oí, Szabó Zoltán nyomán, az Gyuláról szólva Simonyit fogja idézni.) Nevezhette volna magát ő is, akárcsak Somlyó Zoltán, akinek szerette és idézte a verseit, magyar pauvre Lé\ian-nak, Verlaine viharvert, barázdált arcú, szikár keleti rokonának." És Simonyi Imre korábbi büszkesége, Márai levelezőtárssága is az ismerő Csibra István szemében mennyire visszássá alakult: „Boldog és büszke volt, hogy rendszeresen levelezhetett Máraival, jóllehet Márai kissé hűvös távolságtartása és vállveregető kritikája az évek során alig enyhült vele szemben." Mint Babits szemében Juhász Gyula? Élete végén már Simonyi Imre sem hunyt szemet afölött, hogy „Márai mégiscsak mindvégig lekezelte őt, nem tekintette magával egyenrangúnak". Addig volt szüksége partnerségére, amíg az általa megformált Jellem képletében összetartozóak voltak, amíg a hazai különállást az emigránshoz tartozás Szentesíthette. Eszményeik közössége összetartotta őket. Márai becsülhette a Jellemet, Simonyi visszaigazolást kaphatott a tengerentúlról polgáreszménye számára. Élete végén mindezt - éppen Máraira utalva - Ordögh Szilveszter tanítványom-bará- tom rezignáltan imigyen összegezte vitatkozó beszélgetésüket lezárva: „Értelmét vesztette a politizálás. Nekem akkora honvágyam volt mindig is, hogy el se mentem innen, mert ez az én hazám, pedig nem érdemelte meg tőlem ezt a hűséget, mint Jeremiás próféta, úgy mondta, de csendes beletörődéssel, átkok felhangja nélkül, hiszen tudtuk mindannyian, mást se írt jószerivel, mint fájdalmas szerelmi vallomásokat a letűnt idők fájdalmas szépségeiről, a ringyó-anya szülőhazáról és történelemről, a kacér és szeplőtelen városról, a hervatagon tündöklő, szubrett és díva Gyuláról." Etikai értékének visszaigazolását megkapta legszűkebb baráti körétől, esztétikai értékének számbavételével mindnyájan adósok maradtak. Legvégső eszményei így a színész és a színész szerepeinek írója maradtak: Tímár József és Németh László. Éppen mintha Németh László Babits-nekrológját követné: „Azt csinálom, amit egy kéz egy másik kéz nélkül is megtehet. Tisztelgek előtte." Utoljára őelőttük tisztelgett. Tőlük nem kellett költészete visszaigazolását várnia. Azt megtartotta magának. József Attilára utalva. 106
