Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 5. szám - 100 ÉVE HUNYT EL MIKSZÁTH KÁLMÁN - Hajdu Péter: A szigetvári hős feltámadása (Mikszáth és az Új Zrínyiász)
hideg önzés, s hogy jellemének alapvonását is épp ez adja meg: kétségbe nem vonható s az is igaz, hogy e jellemvonása közös az egész romlott oligarchiával. "15 Csak első pillantásra tűnik úgy, hogy Sebestyén keményebben ítélkezik a magyar múlt fölött, mert nem hajlandó relativizálni az erkölcsi teljesítményt a különböző korok értékrendje alapján. A „minden emberi jobb érzés" mint az erkölcsi megítélés mércéje nála abszolút és időtlen. Ő ugyanakkor azt sugallja, hogy a magyar arisztokrácia Zrínyi korában „romlott" volt - egy korábbi ideális állapothoz képest; az osztály nemes tulajdonainak megőrzését kéri rajtuk számon. Zrínyit azért tudja elítélni a korában elfogadott tettekért, mert azt egész kort elítéli egy ideálisnak elképzelt előidőhöz képest. Mikszáthtól ez a fajta naivitás teljesen idegen, de az ő történelmi relativizmusa is sokkal finomabb és érzékenyebb, mint Salamoné. Érthető, hogy egy olyan korban olyan emberek éltek és úgy viselkedtek - de akarnánk egy olyan világban élni? Másrészt azok a hősies tettek mégiscsak nagy tettek voltak, és azok éppen egy olyan világban voltak lehetségesek. Nagyszerű múlt és kisszerű jelen szembeállítása akkor is érvényes marad, ha eközben egy humánusabb, élhető modemitás áll szemben egy brutális és nehezen elviselhető múltbeli élettel. A nemzeti kaszinó uracsainak párbaj-ceremóniái nevetségesek ugyan, de ettől még iszonyú marad, ahogyan Alapi egy mestervágással könyörtelenül megöl valakit. Múlt és jelen kétféle szembeállítása nem oltja ki egymást, hanem mindkettő egyszerre és együtt érvényes. A szöveg a szembeállítások ellenére azt is sugallja, hogy van valami folyamatos és vál- tozhatatlan az emberi viselkedésben. Nemcsak arra lehet gondolni, milyen örömmel veszi észre Zrínyi, „hogy ez a szokás még ki nem veszett", amikor a szép Bobomé az asztal alatt a lábára teszi a lábát, (141.) - vagyis hogy megbízható állandóság figyelhető meg a szexualitás terén. De annak a nagyszabású gesztusnak is megvan a modem folytatása, amellyel Zrínyi száz aranyat tesz a zsebébe kirohanása előtt, hogy aki végez vele, az emlékezzen egy bőkezű nagyúr jutalmára. Igaz, hogy Perényi Miksa, az ördöngös hírlapíró megpróbálja megkísérteni, mert úgy hiszi, Zrínyinek nem az a fontos, hogy hóhéra megtalálja a száz aranyat a zsebében, hanem hogy a történelmi reprezentációkban fennmaradjon ez a gesztus. „Én tudom, hogy a gróf a történelemre dolgozik." Ezért azt javasolja, ne tegyen a zsebébe semmit, hanem a felét adja neki, a felét valamely más, kedves emberének, ő pedig mindenképpen azt fogja írni, hogy a száz arany ott volt a zsebében. Perényi egyrészt tudja, hogy a történelemben nem a tények számítanak, hanem az áthagyományozás, másrészt kisstílű csalóként viselkedik, aki nem érti, hogy a gesztus mennyire fontos lehet annak, aki végrehajtja. Zrínyi nem fontolja meg ezt az ajánlatot. De az övéhez hasonló gesztust találunk a regény modem világában is, ami azt jelzi, hogy Perényi nem az egész modemitást képviseli vele szemben. Amikor Szabó Gyurka beáll Rózerékhez Georges nevű libériás inasnak, ehhez a szerephez le kell borotválni a bajuszát. Ezért ötvenöt forintot kér, pedig Rózer csak kerek ötvenet akar adni. De Georges makacs: „Azt az ötöt a borbélynak kell adnom - mondá, bánatosan sóhajtva -, egész életében hadd emlékezzék a gazfickó, hogy mit semmisített meg ezen a napon." Persze Gyuri gesztusa kisszerű Zrínyiéhez képest. Csak öt forint, nem száz arany, nem egy harcos kapja, csak egy borbély, és csak a bajusz elpusztításáról van szó, nem az egész emberéről. De a gesztus mégis azonos, és nem mondhatnám, hogy a kártékony inverzióról lenne szó itt (Toumier kifejezésével élve16): a gesztus nem fordul a visszájára, nem kezd valami egész mást, önmaga ellentettjét jelenteni. Úgy érzi, valami fontos semmisül meg, és ezt azzal nyomatékosítja, hogy a megsemmisítést elvégző ellen15 Uo. 129-130. 16 Michel Toumier: A rémkirály. Ford. Barta András, Budapest, 1983. Európa, passim. 48
