Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 3. szám - Dobás Kata: Kontúrok (Farkas Wellmann Endre: Lucius Domitius lázbeszéde)
A szerető - ahogy azt a korábbi, 2004-ben napvilágot látott kötetborítón már láthattuk legyen akármilyen nő, folyamatos le- és megírása valamiféle végtelen törekvés Farkas Wellmannál: megragadni a megragadhatatlant, itt tartani azt, ami folyamatosan eltűnik. Az idő, a pillanat rögzítésének vágya ugyanakkor már mindenképpen egy olyan utólagos pontból történik, amelyben az alapszituáció pontosan ebből a visszatekintő pozícióból kiépülve hozza létre saját hatásmechanizmusát. Vagyis a Juhász-versekhez hasonlóan a vágy és az emlékezés képei a halál antropomorf változatait öltik magukra, jelezve mintegy önnön törekvésük semmibe hulló voltát: „szavaim vének elcsalódtak nőim t tetemekben mit sem ér álét / árvaság ül a bordélyház falára / a többit pedig úgysem értenéd" (Élektra). A nő időnként az elmúló idő metaforája lesz, még hangsúlyosabbá téve az elmondottakat: „Jód kisasszony az egyetlen szerelmem / mert két másik közt csak ő marad / az ismétlődő, felsejlő értelem I s az idő is ő, amelyen áthalad" (Jód kisasszony). Tekintve, hogy a múlttal tart szoros kapcsolatot, az emlékezés - az egyébként felemás poétikai megvalósításokat is tartalmazó - Veszendő dolgok balladája című versben szintén a halállal köti össze a lírai ént, hiszen „az emlék [...] arcunkra fest a porból maszkokat", vagyis halotti maszkokat. Farkas Wellmann lírájában egyedül a vers mint krónika bizonyul maradandónak, abban az értelemben, hogy az eltűnt idő rögzíthetetlenségének dokumentumaként értelmezhető, s így a végtelenített szándék szimbólumává növi ki magát. Mindehhez elengedhetetlen hozzátenni, hogy a versek igen nagy hányada reflektál saját nyelvi megformálására is, illetve annak problematikusságára, ami csak tovább erősítheti a fentebb vázolt elképzelés eleve lehetetlen végkifejletét. A Lucius Domitius lázbeszéde című kötet tartalmaz egy, a főcímmel azonos elnevezésű ciklust. Ebben - az egyáltalán nem szerencsés megnevezésű - szerepvers műfajába sorolható költemények találhatók, melyekben Lucius Domitius, azaz Nero elképzelt költeményeit olvashatjuk. A beszélő alakjának kiválasztásában bizonyára nagy szerepet játszott egyfelől a hangsúlyos múlthoz kötöttség, másfelől az őrületnek mint poétikai ismérvnek a megjelentetése. Ez utóbbi természetesen kérdésessé tesz bármiféle referencialitást, s így nyomatékosan a versszöveg belső törvényszerűségeire és esztétikai jellegzetességeire irányítja a figyelmet. A szövegbeli Nerónál néhol azonban hasonló szólamokat fedezhetünk fel, mint a kötet korábbi darabjaiban, ami nemcsak az egész könyv szerkezetének összefüggéseit emeli ki, de innen olvasva egészen más megvilágításba kerülhetnek az eddig elmondottak is, hiszen nem lehet véletlen, hogy egy őrült- pontosabban szólva egy olyan beszélő, akinek szavai nem értelmezhetők a megszokott módon- mondataiban térnek vissza például a következő, részben már ismert gondolati struktúrák: „a múltat nézem egy gyorsuló tükörben / szerelmeim szétmálló arcát I s az arcokat őrző egy-egy nyomatot / a hitelesebb túlvilági postát" (L. D. utolsó verse Antiumból). Amiben tehát a Lucius Domitius-versek újdonságot hoznak, az tulajdonképpen annak a lírai énnek a szerepeltetése, akinek megnyilatkozásairól soha nem lehetséges bizonyosat állítani, s ezért a róla való beszéd, vagyis az értelmezés egyszeri, igaz voltát is hatványozottan kérdőjelezi meg, bevonva így az elemző szöveget az általa képviselt végtelenített játékba. Nem érdemes végül figyelmen kívül hagyni, hogy Farkas Wellmann Endrének nemcsak egy verse, de az egész kötete - a cím miatt - olvasható lázbeszédként, vagyis a lírai én törekvéseiként számon tartott, eddig felsorakoztatott ismérvek halvány iróniáját is adja, amennyiben egy őrült lázbeszédének nevezi a könyvben foglaltakat. Végezetül azokról a szövegekről kell szót ejteni, amelyek eltérni látszanak az Anna-versekben összpontosulni látszó jellemzőktől. A legfeltűnőbb ebben a verscsoportban a bibliai kontextus erőteljes jelenléte: az Éneked éneke például az ószövetségi passzusok lírai hangulatú újraírásaként tartható számon. Úgy tűnik, ennek a nagyon erőteljes hagyománynak a felvállalása egész másfajta értelmezői attitűd meglétét szorgalmazza, de a vers közben mintha az eddigi szövegekéhez hasonló végkövetkeztetésre jutna: „Én tudom, nincsen az a kert és / nincsen az az álom se immár. A metaforák sivataga ez, s mégis / épp ezért a legszebb, amit valaha láttam." Vagyis a versbeszéd fontosságát hangsúlyozza ismét a lírai én, de a vágy, ami eddig az örök visszahozhatatlan megragadását célozta meg, azzal, hogy az elvesztett Edent nem kívánja már visszahozni, és pusztán földi marad, érdekes módon éppen ekkor egészül ki valamiféle nem földivel. 111
