Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Szabó Gábor: Hamiscsőd és anyaghiba (Petri György hiánypoétikája)
Radnóti Sándor meglátása, mely szerint Petri költészetének egyetlen evidenciája az evidencia hiánya lenne/ így e kierkegaard-i iróniafogalom és szubjektivitás - meghatározás felől is olvasható lehet, hiszen a megfogalmazás a Petri-líra kiemelt mozzanataként éppen azt az üres helyet nevezi meg, amely a bizonyosság és esetlegesség egymást tagadva feltételező játékának eredményeképp képződik meg a versekben. Ez a bizonyos üres hely - az Alkonyat kapcsán már említett, a honnan és a hová bizonytalan vektorai által teremtődő senki földje - lehet a költeményeknek az a tere - ismét Kierkegaard kifejezésével élve: „uralt momentuma" -, amelyet az eldönthetetlenségek generálta retorikai játékok mozgása formál minduntalan újra, és amelynek lokalizálhatat- lansága biztosítja a költemények szabadságát. Illetve, annak az egzisztenciának a szabadságát, aki az iránynélküliségnek ebben a helyzetében csupán téblábol, abban az értelemben, ahogyan Vajda Mihály izgalmas tanulmánya egyfajta filozófiai gesztusként jellemzi a Petri-versek ismeretelméleti helyzetét.7 8 A hiány, mint a Petri-líra konstitutív eleme a lét hézagaként, kitöltésre váró ürességként láthatatlanul vállal szerepet a látható megjelenítésében, és innen nézvést Petri művészete a „semmi" magyarázatának Parmenidésztől F. Schlegelen át Wittgensteinig, Heideggerig és akár A lét és a semmit író Sartre-ig ívelő azon metafizikai hagyományának örököse, ahol a nem létező a létező meghatározhatóságának alapjaként nyer magyarázatot. Bizonyos értelemben persze minden lírai közlésforma ide lenne sorolható, hiszen a költemény éppen elliptikus megformáltságából nyeri jelentésgazdagságát, Petri azonban a lírai beszéd újrastrukturálásával a költészetben rejlő jelentőségteli elhallgatást filozófiai tárgyként is kezeli, azaz magának a lírai beszédnek az alapjaira kérdez rá. Más irányból megközelítve, Petri költészete voltaképpen a korai német romantika korábban már említett ambíciójának megvalósítása, mely szerint a filozófiának művészetként kell beteljesednie, hiszen csupán a művészet - és kiváltképp a költészet - feltárhatatlan teljességében utalhat a nyelv arra, amit nem tud kifejezni. Sőt, Wittgenstein híres kijelentése, amely szerint filozófiát csak költeni volna szabad,9 talán szintén e romantikus hagyományhoz, és egész bizonyosan Petri költészetéhez kapcsolható észrevételt rejt magában. Úgy vélem, az életmű jelentős részét jellemzi a jelenvalóban lévő - hol a metafizikum hiányának pozitív kategóriájaként felfogott, hol a létezőkben rejlő hiányként értett - semmi megmutatásának igénye, a legkönnyebben tetten érhetően persze azokban a sorokban, amelyek meglehetős egyértelműséggel utalnak ennek problematikusságára. Csak néhány példával alátámasztva: „Ó, miért kell mindent kimondanom?" - hangzik az Egy öngyilkos naplója utolsó, reménytelenül lemondó kérdése, „az utolsó utáni beszélhetetlen beszéd" víziója sejlik fel a Történet és elmélkedés végén, míg A költészetről című vers a megfoghatatlanságban jelöli ki a vers célját. Mindezek poétikai megformálására vonatkozó vallomásként is olvasható a Sár első sora: „Mindig és minden valami helyett volt”, ami azt sugallja, hogy - most csupán a kijelentés költészetelméleti jelentésére koncentrálva, ami persze szoros összefüggésben áll egzisztenciális, magánéleti, politikai, történelmi stb. vonatkozásokkal is — az esztétikai megvalósulás csupán negatív lenyomata annak a jelen nem lévő metafizikumnak, ami - Wittgensteinnel szólva - csak megmutatkozik a stilisztikai megoldások hálózatában, vagy - ahogy Petri fogalmaz - : „jelen van -jelt nem ad." (Felirat) 7 Radnóti Sándor: El nem fordult tekintet, in: uő: Mi az, hogy beszélgetés? Magvető Könyvkiadó, Bp. 1988.131. 8 Vajda Mihály: „Csak téblábolok itten", in: uő: Nem az örökkévalóságnak, Osiris-Gond, Bp. 1996. 9 L. Wittgenstein: Észrevételek, Atlantisz, 1995, 39. 81
