Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 1. szám - Szabó Gábor: Hamiscsőd és anyaghiba (Petri György hiánypoétikája)
A létezők és az én konfrontativ, harci pozíciója, a lehetséges cselekvések agresszív lehatárolása a radikális változtatás igényét és szükségességét jelzik, miközben a „honnan?" kérdése a megfelelő hadállás, a támadás indítására alkalmas stratégiai pont elfoglalhatatlan- ságára utal, ami egyúttal a küzdelem nyilvánvaló kimenetelét - a metafizikai bukást - is előre jelzi. A csata mindemellett szinte személyes jelleget ölt a világ emberi arcként történő megjelenítése eredményeképp. A „hova néz?" tanácstalan kérdése viszont a szembenézés esélytelenségét, vagyis a megismerés, megismerhetőség, a személyes viszony kiiktatódá- sát sugallja, s így az előző, antropomorfizáló hasonlat érvényességét is megkérdőjelezi. Ahogyan erre utal a „szájüreg" képe is, amihez elvileg a beszéd, a megszólalás, a dialógus esélyének képzete társulhat, ám ez esetben a némasággal kerül összefüggésbe, sőt a leigázás („ütés, köpés") gesztusán át éppenséggel az idegenség képzetét erősíti. Avers visszavonja a saját maga által használt retorikai eszköztárat, a világ megismerhetőségébe vetett emberi hit megnyugtatóan antropomorf képeit, és a „honnan?" és a „hová?" közti senki földjén pozícionálja magát. Az „alkonyat" szó ismétlése a vers végén így a magyar olvasó számára bizonyos filozófiai kontextust is magába építve akár a spengleri „Untergang", vagy a nietzschei bálványok alkonyának metafizikai búcsújátékát is megidézheti. Ezek a korai versek már pozícionálják a megszólalásnak azt az elbizonytalanítóan önreflexív, állítva tagadó formáját, amit majd „a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen" sorral fog jellemezni egyik kései szövegében (Hommage á Witgenstein). Petri a későbbiekben számos olyan poétikai megoldást dolgoz ki és alkalmaz, amelyek más-más módon ugyan, de ugyanennek a bennfoglalt hiánynak a körüljárását végzik. Ilyenek elsősorban azok a versei, amelyek a megírandó mű helyett olyan ösvényekre kanyarodnak el, amelyek tulajdonképpen a vers megírásának lehetetlenségét állítva hoznak létre egy vers helyetti verset. Erre egyébként már a Magyarázatok M. számára kötetben is találhatunk példát, a Levélminta című vers ugyanis egy megírandó levél formai megoldásainak lehetőségeit, azok következményeit kimerítő alapossággal számba véve a „Tehát: mit írjunk?" kérdésével zárulva odázza el a tervezett levél megfogalmazását. Nyilvánvalóan nem egyszerűen arról van szó, hogy a meg nem írt levél helyetti pszeudovers csupán a saját megírhatóságát illető bizonytalanságát fogalmazza meg, hanem jóval általánosabb értelemben a kimondhatóság mikéntjének elméleti problémájára utal. Az a tény, hogy efféle pszeudoversek a későbbi pályaszakaszok mindegyikében megtalálhatók, igazolhatja azt a feltételezést, hogy Petri számára a nyelvi megnyilatkozások ontológiájával kapcsolatos kérdéskör költészetének egyik meghatározó eleme volt. Csak néhány példát említve az ehhez hasonló versek közül, ilyen az iménti Levélminta párdarabjaként is olvasható Papír, papír, zizegés, a Helyett, Az ilyen fontos beszélgetések, a Töprengéseimből vagy a Sci-fi szerelem is. A Randevú előtt című versben az „Árnyéka sajnos szebb, mint ő maga" - sor így akár ars poeticus megállapításként is felfogható, ahol a sajnálkozás ez esetben ironikusan reflektál az ideális teljesség elérhetetlen idegenségére, sőt, talán az is megkockáztatható, hogy a szokott hierarchiát felcserélve az árnyék - lévén „szebb" - maga válik identikussá, az idea pedig ekképp alárendelődve elveszíti metafizikai csáberejét. A „helyettiség" problémaköréhez sorolnám azokat a verszárlatokat is, amelyek oly módon hagyják nyitva a szöveg jelentését, hogy a befejezés felfüggesztése döntően fontos szemantikai elemként íródva vissza a versbe, a nyelvi anyag konzisztens részeként mutatja fel az őt lehetővé tevő hiányt. Ezekben a versekben - mint a Nagy Bálintnak, A pillanat, Ne mondd, hogy nem, Reggelizőtálca, Kapcsolatunk kezd meghitté válni, Tart stb. - az utolsó sorok vagy elhalasztják 79
