Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 7-8. szám - Bartha Eszter: "Ma mindenki magányos harcos" (Az emberi kapcsolatok változása a rendszerváltás óta Kelet-Németországban és Magyarországon)
keztetésre, hogy a szocializmus idején sokkal összetartóbbak voltak a közösségek, és jobban számíthattak egymásra az emberek. Szeretném kiemelni, hogy az emberi kapcsolatok témája mindegyik interjúban nagy szerepet kapott, és mindegyik interjúalany úgy látta, hogy a közösségi szellem hanyatlott a kapitalizmusban - teljesen függetlenül attól, hogyan értékelték magát a rendszerváltozást, és a vesztesek avagy a győztesek közé sorolták-e saját magukat. Ez nézetem szerint nagyon valószínűtlenné teszi, hogy itt csak „nosztalgiáról" lenne szó, vagyis az emberek azért vágynak vissza a szocializmusba, mert akkor voltak fiatalok. Ahogyan fent már jeleztem, itt valódi kapitalizmuskritikáról van szó - akkor is, ha a magyar társadalom már az 1980-as években is távol állt a szocializmus azon kollektív modelljétől, amelyet a keletnémet vezetés igyekezett meghonosítani. Amin érdemes elgondolkodni, az inkább az, hogy míg a rendszerváltozás negatív gazdasági tapasztalatai (az egykor virágzó „mintagyár" leépülése, az életszínvonal csökkenése, a munkanélküliség fenyegetése) a magyar esetben nem eredményeztek valódi antikapitalista kritikát, addig a két mintában az összes interjúalany reflektált az újkapitalizmusban megerősödő individualizálódásra, ami nézetük szerint nemcsak a kisközösségeket, hanem a szélesebb társadalmi együttélést is veszélyezteti. A németek könyöklő társadalomról beszéltek, de ugyanez a kritika - a szolidaritás hiánya, a közösségi értékek visszaszorulása, a társadalmi bizalom megfogyatkozása - a magyar interjúkban is megjelenik. Noha más dimenziókban sokkal súlyosabb „leépülést" hozott a munkásoknak a rendszerváltozás, érdekes módon a közösségi tapasztalat volt az, amire mind a németeknél, mind pedig a magyaroknál ráépült egy határozottan antikapitalista társadalomkritika. A tanulmány gondolatmenete is ezt a logikát követi: a szocialista közösségek szétesésétől jut el egy szélesebb társadalomkritika megfogalmazásáig, amibe éppúgy beletartozik a munkahelyi individualizáció, a főnök-beosztott viszony, mint a közösségi szolidaritás vészes mértékűnek tekintett megfogyatkozása, ami sokak szerint már-már a társadalmi rend túlélését is veszélyezteti. Az emberi kapcsolatok változásának megítélése - természetesen - szubjektív, de ez nézetem szerint nem gyengíti a tanulmány következtetéseit. Ahelyett, hogy a kritikára rásütjük, hogy „osztalgia", éppúgy felvethetjük azt a kérdést: milyen lehet az újkapitalista társadalom, ha a magyar mintában megszólalók ennyire pozitívan emlegetik azt a társadalmat, amely a kortárs szociológiai vizsgálatok és a szépirodalom egybehangzó tanúsága szerint már maga is éppen eléggé individualizálódott, és közösségi szempontból (is) megújításra szorult? „Osszetartóbb közösségeket lehetett akkor egy-egy munkahelyen összehozni" Ahogyan a bevezetőben hangsúlyoztam, mindkét mintában általánosnak tekinthetjük a címben idézett véleményt, hogy a szocializmus idején jobbak, összetartóbbak voltak a munkahelyi közösségek, mint az újkapitalizmusban. Erre nézve tulajdonképpen az összes interjúból hosszan idézhetnék részleteket; azonban hozzá szeretném tenni, hogy ez nem feltétlenül jelenti az államszocializmus dicséretét. A szocialista brigádmozgalom erőteljes állami és párttámogatást 63
