Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2010 / 6. szám - Olasz Sándor: Párhuzamos életek ("Nagyregény" (?) öt tételben. Darvasi László: Virágzabálók)

sen a legfontosabb hősök múltjának, mindenének a szimbólumává magasodik. Ez a hangulati és kompozicionális csúcspont az előző Darvasi-regény zárlatára emlékeztet. Ott a sok-sok, addig külön- külön kószáló hősre zuhog Buda visszavételekor a kellemetlen tartalmú eső, itt a „dögletes áradaton" hajókázik Klára, Szép Imre, Szép Péter, Pallagi Ádám, Gilagóg Schütz bácsi és Kigl. A mocskos vízből virágokat zabáinak.

„Aztán már csak szavak voltak. /.../ Akkorra elmúlt a kinti világ, és ők csak szavak voltak, nem volt rés, nem volt repedés, melyen át a fény hozzájuk szökhetett volna." Elmondják „a szavak árnyékában élő növényeket, elmondták a történetekből kihullt történeteket, a világból kihullt világokat". Egyértelmű, hogy ezen a ponton már nem a realitások birodalmában járunk, hanem „az elhallgatások, a lélegző csöndek mögötti emberi vidékek" terepén. Ennek a nyelvszemléletnek végképp nincs semmi köze a „nagyrealizmus" világához. Hiszen ott a közlés fönntartására irányuló nyelvhasználat alapvető feltétel. A nyelvvel, szavakkal való legózás Darvasi regényében odáig megy, hogy gátlástalanul átvehetők mások szavai, gondolatai. A nyelvből kanyarít mindenki, s teremt egy mesei-mitikus világot. A cigányok ősidőbe vesző és elbeszélhetetlen bejövetele rájátszás Feszty Árpád A magyarok bejövetele című alkotására. A „sztori" azonban itt is, ott is elmondhatatlan. A nyelv teljes elbizonytalanítása, ugyanakkor teljes abszolutizálása azt sugallja, minden, amiről itt olvasunk, csak szavakból áll össze, valójában semmi sem létezik. Ugyanakkor „bármi megtörténhet a szavak által". Végletes állásfoglalás, mely nem független a korántsem uralkodó, s egyre kevésbé domináns nyelvszemlélettől, melynek ellentéteként a nyelvnek inkább közvetítő szerepet tulajdonító felfogás hódít.

A regény megkerülhetetlen kérdése ily módon az elbeszélhetőség, különösen a múlt elmesélhe- tősége. Gilagóg nem tudja elmondani népe történetét, Igazmondó Habred szavai („Adjatok pénzt!") nem értelmezhetők. Hogy miről beszél valójában előadásában Szép Imre, arról mindenki másként vélekedik. Akár veszedelmes teóriákat is előadhatott, miként az önkényuralmi apparátus gondolja. Nyelvek, mentalitások siklanak el egymás mellett - például Imre kihallgatásának jelenetében. Sorsok gabalyodnak össze, de ebben a végtelen játékban soha nem tudjuk, ki milyen valójában („Hát senki sem az, aminek látszik?"). Mély érzelmek és animális ösztönök keverednek a kollektívumból kiszakadt személyiségekben. Paradox módon a háttérben éppen a magyar történelem egyik legnagyobb és legszebb közösségi megmozdulása zajlik.

Mélyen igaz Balassa Péter hajdani megállapítása, mely eredetileg a novellákra vonatkozott ugyan, de a regényekre is érvényesen: „Az elhitetés destruálásának vagyunk tanúi /.../ minél reálisabb valami, annál fantasztikusabb, minél kézzelfoghatóbb, annál illanóbb és hihetetlenebb. A történetek ugyanis nem adnak ki históriát, nem folytatódnak igazán ciklusszerűen, nem áll össze általuk valamely történelmi tér." A széttartó, majd összefutó történetek azonban a Virágzabálókban nem teszik átláthatatlanná a regénystruktúrát. Keretes regény, mely azzal kezdődik, amivel végződik. A Tisza betör a városba, Schütz bácsi a vízben áll. A regény végén (És Imre azt is mondta) ugyanezen a helyen és időben látjuk a regényhősöket. A Vad mimóza Pelsőczy Klára szemszögéből adja elő a szerelmi négyszög legfontosabb mozzanatait. (Klára egyszerre szereti férjét, Szép Pétert és Pallagi Ádámot.) Ezután kissé váratlanul csöppenünk bele A cigányok bejövetele ősidőkbe kalandozó világába, de a harmonikusnak nem nevezhető multikulturalitás feszültségeibe, az együtt élő magyarok, zsidók, szerbek, németek, cigányok gyűlölködésébe is. A semmi kertésze Szép Imre históriája, míg a Fehér árnyék Pallagi Ádám, a fehér arcú fiú balladája. Az Édes fiúsban az erejével, indulataival mit kezdeni nem tudó vadember, Szép Péter alakja kerül a centrumba. Ha ezt a rengeteg fő- és melléktörténetet a kaleidoszkóp darabjaihoz hasonlóan új és új alakzatba rendezzük, forgatjuk, lényegében mindig ugyanarra látunk rá, de mindig más fénye, színe, formája van a dolognak. Ottlik novellacímével élve és kissé visszájára fordítva minden megvan itt, s mégsincs semmi. A regény sok-sok szentenciaszerű kijelentése közül egy: „Olykor a saját titkainkat se mi mondjuk el. De vigasztaljon, fiam, hogy elbeszélik mások." „Elmondod, és látod, mégis titok marad..." Ilyen bölcsességekkel látja el fiát Szép Imre.

Bár a létértelmezés manapság nem túlságosan divatos kifejezés, Darvasi regényére különösen igaz lehet. Milan Kundera szavai jutnak eszünkbe: „Minden regény, akár akarja, akár nem, választ kínál arra a kérdésre, hogy mi az emberi lét." Am ez a válasz nem a társadalmi, történelmi determináltság oldaláról születik meg noha a közeg históriai. A szerző most sem történelmi regényt akart írni. Igaz, a történelem mibenlétéről számtalan eszmefuttatás olvasható. A legmeglepőbb az a szürrealista vízió, amit a bécsi Szent István-dómban él át Szép Péter. Itt Szűz Mária szerint Szép Imre előadása „azt akarta elhitetni, hogy a történelem az emberi értelem számára megközelíthetetlen jelenség, s valamiféle titokzatos parancsnak engedelmeskedik. Az ő felfogásában a történelmet kegyetlen, értelmünk és emberi akaratunk felől meg nem közelíthető hatalmak uralják! Ezek a hatalmak az emberre nincsenek tekintettel, gyilkolnak, vagy ha úgy tetszik nekik, újra életet adnak, az erkölcs, a civilizáció, a nemes politikai akarat hidegen hagyja őket.

111