Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Dobozi Eszter: Súlyos könnyűség (Pintér Lajos Tiszavirág című könyvéről)
Dobozi Eszter Súlyos könnyűség Pintér Lajos Tiszavirág című könyvéről Akár kulcsszónak is tekinthetjük Pintér Lajos legújabb kötetének, a Tiszavirág címűnek (Kecskemét, 2009) értelmezéséhez a szót: „könnyedén". A legújabb gyűjtemény legelső darabjában, az Érinteni címet viselő költeményben szerepel - kiemelt helyen. Az enjam- bement is felhívja rá a figyelmet, vizuálisan is kiválik a szövegből: a szó ugyanis önmagában alkot önálló sort. Az önmegszólító költemény szerint a vers azzal a könnyedséggel íródik, „ahogyan a tiszavirág táncol". Olyan a költői megszólalás e tanúságtétel alapján, mint a „hóhullás puhasága", vagy: „a Tisza tükre" és „az alkonyi fény”, amint összevillan. Aki olvasott már Pintér Lajos-verset, és ismeri költészetét, abban föl sem merülhet, hogy ez a fajta könnyedség, amelyet ars poeticaként hangoztat a szerző, azonos volna azzal a korjelenséggel, amely ma mindenütt megmutatkozik, ahol a megszólaló nagyon igyekszik megfelelni a magatartásbeli lazaság, a nyelvi és tartalmi súlytalanság divatdiktátumának. Mert a magakellető, tök laza a tetszetős a mi korunkban a mindennapi társalgásban, a hivatalos megszólalásban, a szónoklatban, az interjúadásban, a zenében, a mozgásban, a színpadon és a pódiumon, a mikrofonok előtt... És ugyanez a kicsinyke vihogást fakasztó jópofaság kell a prózában és a versben is a népszerűséghez. Olykor csak szlengesen, máskor eljuttatva a szövegek fogyasztóját a trágárságig, az alvilágiság tolvajnyelvének legdurvább változatáig. Pintér Lajos verseiben a könnyedségnek más az eredete. A Tiszavirágban ez a jellegzetesség nyelvének természetességéből és a verszenéből fakad. A többnyire ütemhangsúlyos vagy szimultán ritmusból, a rövid sorokra tördelt verssorokból, a dal műfajának vagy az arra emlékeztető verseknek gyakoriságából következik. A zeneiségre, a zenében is föllelhető műfajokra, kompozíciós elemekre, előadásmódokra utal némely mű címe is: például a Dalok és a Koranyári, a Későnyári dallamok ciklus, a Dúdoló. Általában egyetlen áttetsző hangulatot rögzítő miniatűrök, már-már haiku- vagy tankaszerűen tömör, egy- vagy néhány sorosra redukált darabok sorjáznak a kötetben. Ezeket a struktúrákat csak itt-ott szakítja meg egy-egy hosszabbra méretezett kompozíció (Márta és Mária, Sanyi, Hattyú). Ugyancsak a könnyűség felé mutatnak azok a fordulatok, amelyekben a korábbi köteteiből is jól ismert játékosság bujkál. Játékosság a rímekben, szókapcsolatokban, ismétlésekben, alliterációkban... (Szójátékra épül egysoros verse: „Történelem: Nem én törtem el." Saját nevével játszik az Anagrammák saját nevére című versben, a Virágzó körtefákban a játékosság hatását keltik a „parázna billegetők", a papucs és a pipacs rímhelyzetben.) Ennek a verszenebeli, nyelvi, formai könnyedségnek a különösségét pedig az adja, hogy - bár Pintér Lajos költészete most sem nélkülözi a már tőle megszokott jó kedélyt, a humort - többnyire a gondolat, a megénekelt élmény súlyosságával párosul. Az emberi lét, a közélet, a múlt gondjainak súlyosságával: 105
