Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Fekete J. József: Szikarcnyi kisvilágok
nünk, hanem el kell képzelni a már az áradásoktól csillapodott júniusi Tiszát, amelyben a leendő költő apró gyerektársaival lassan csordogál lefelé, sodortatja magát az árral, és egyszerre csak forrni kezd körötte a víz, habossá fehéredik a kétéltű kérészek nász- és gyászrepülésének szárnyalásától, a vízbe visszahulló szépséges tetemektől, és egy ilyen, évente egyszer magát megmutató tündérlény rászáll az ámuldozó kisgyermek kopaszra nyírt koponyájára, s mintegy antennaként viszi át rá Erósz és Thanatosz, élet és a halál, a nászgyász milliónyi számycsapásának rezgéseit, a remegés roppant rázkódásként járja át a hajtüskés koponyát, a vízben vacogó testet, a Tisza fodrait, az egész világegyetem egyetlen nagy rádió adó-vevő készülékké válik, amelynek központi kristálya a folyóban úszó kisgyerek, kobakján a haláltáncában is utánozhatatlanul kecses, immár öntudatlan rovarral. Ez a remegés, a világ adásainak fogadására alkalmas kristályrezonancia Tolnai költészetének kvintesszenciája vagy origója, avagy a talppont nyársa, szög a nadírban. Ebből eredően nevezi magát Tolnai újra és újra rezge lénynek, amelynek állandó létállapota a magas frekvenciájú remegés, a szünetmentes ráhangoltság. Tolnai számára a jugoszlavizmus, az européerség, a formabontó áthagyományozás, az avantgárd neo- és transzhozadéka olyan természetes lételem, mint az emlősöknek a föld, madaraknak a levegő, halaknak a víz, fűnek a termőtalaj, ami művészetébe transzponá- lódik és szövegtestekben manifesztálódik. A maga gyártotta, semmissé sűrített költészetében így nevezi ugyanis poézisét - Ladányi István meg Tolnait „semmike-esztétá"-nak -, folyamatosan fix pontokat keresve és felmutatva mindvégig az ezekkel a faktumokkal szembeállítható elérhetetlenről, a végtelenről beszél, a véletlenből generált szövegre minduntalan rávetíti az átfoghatatlanság végtelen - irdatlan - panorámáját, miközben igyekszik jellé tökéletesíteni a metaforát - ennek az eljárásnak azonban egészen más a módszertana, mint például a hasonló törekvésű szignalizmusé -, minél tisztább forma létrehozása a célja, poétikai célkitűzése: „írni mint a fű", poétikailag körüljárt eszményei pedig a formátlan csicsóka, a sejtburjánzásos kórtünet, vagyis a karfiol, majd a fű, azután újra a rizóma, mindaz, amit Tolnai metaforikusán irodalomként határozott meg magánlexikonában. Utópisztikusán, csorbítatlanul szeretné birtokolni a világot. Erre azonban nincs módja: viszont adott a fraktál11: ha az íróban képtelen megcsendülni a világ teljessége, akkor csendüljön vissza művészetében a világ művészet jellege. Ilyen egyszerű: erről szól Tolnai világpoétikája: minden létező megérdemli helyét az univerzum ékszerdobozában. 11 A fraktál olyan alakzat, amely olyan részekből áll, hogy minden egyes rész az egészhez nagyon hasonló kicsinyített másolat. A fraktálok meglepő tulajdonsága, hogy: nem vagy alig változnak, ha kicsinyítjük vagy nagyítjuk őket. Önhasonlók, és olyan, a természetben is előforduló alakzatokhoz hasonlítanak, mint a felhők, a hegyek vagy a szárazföldek partvonalai. 24
