Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Miklya Zsolt: Holnap virágozni fog a folyó
márnák azon általmenni, mint gazdagon, értsd: teherrel, megrakottan az Isten országába bejutni), minimum, semmis pont, amin egy (fű)szálnyi él talán át tud jutni. Tudja ezt a harangozó, a gyerekkorból ismert harangozok utóda, akik „különös emberek voltak. Szent Miska például, aki, mint egy zenbuddhista szerzetes, egy kézzel harangozott, mivel a másik kezét imára tartotta. Igen, ez pontosan megegyezik az egy kézzel való tapsolással." (A rádióinterjú Jelenkor folyóiratban közölt első változatából.) A harangozó halász különben, „a harangozást műkedvelésből űzi", akár az asszony a csipkekészítést, aki fiatalon „agavészálból készített csipkét az oltárra", igen, a műkedvelő még kedvvel végzi, kedvét (jó-, rossz- avagy egykedvét) hurkolja, tűzi körbe az üres körül, sok kicsi üres helyet (negatívot) képez az anyagból. Gyakorlati filozófiát tanult az asszony „a hvári bencés apácáknál", hogyan tarthatja tisztán a szívét, teheti üres (szent) hellyé, hogy válhat lelki szegénnyé, ezt gyakorolja. Tudja hát jól a harangozó (aki halász különben), hová kell nyúlnia, „tűt lop / az asszony szívforma párnácskájából", mert virágot, tűt lopni nem bűn, nyelv nélkül főleg, kivár hát, amíg „ködkürt, szamár bőg", a „babérral pakolt szamarak" tudják a járást, de a kényes nyelv csak a büszkét tudja, büszkék közt tűt lopni nem bűn, cipelni fel a nyitott toronyba (torokba), lázas mandulák helyett csillagok jegéhez közeledve. Fent a harangozó „üresbe döfköd" (nem jelzi ködkürt), s Ottó hallani véli (mintha aga- vészálon), ahogy a „csillagok jegét koccintja" a „fordítva felakasztott súlyos poharat ütögetve", hallani véli, ahogy mint téli éjszakán egy pusztai tanya fölött: „Osszekoccannak a molekulák" (József Attila: Téli éjszaka). Persze Tijesnóban még nyár van, vagy ősz, vagy csak mediterrán tél, a halász, miután kedvét lelte (átszellemült), kihajóz ismét, „hálót húz", teszi a dolgát, miközben „vakon pislog az azúrba / látni nem látja az úr arcát / csak a folyékony aranyat körűié". S a Tömörkényhősök hallucinációi mellett a nagy műkedvelő előd részeg elragadtatása tűnik át (mintegy csipkeszálon) az időből: „... pattanó szívem feszítve húrnak / dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan. / Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, / úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam." (Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség) Só és virág (Hegeszd össze nászod haláloddal) „»És mitévő a szent az erdőben?« - kérdezé Zarathustra. Feleié a szent: »Dalokat költők és dalolom őket, és ha dalokat költők, kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent.« S miután Zarathustra magára hagyja az aggastyánt és egyedül marad, im-ígyen szála szívéhez: »Vájjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!«" (Im-ígyen szála Zarathustra. Dr. Wildner Ödön fordítása) Nietzsche, a nagy pesszimista látomása és hallomása cirka ötven év múlva - újabb ötven év távlatából visszavetítve - így alakul az aggastyán és Isten között: „olykor mintha beszélgettek volna az idén fésülsz-e kamillát mária kérdezte félek fésülni kamillát felelte mária félek átverem a fésű szögeivel a kis tokos bíbiceket 18
