Forrás, 2010 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2010 / 6. szám - Miklya Zsolt: Holnap virágozni fog a folyó
Ám itt a tánc, az ugrás geneziséről van szó, amit egy másik hely, másik szőnyeg idéz. Mondhatni szőnyegpárhuzam. De már az ugrás - képből a képbe - többet sejtet, többletet: „jóllehet a borzalmak párnája is halványkék göngyöleg". S további „jegeces" sorok vezetnek, a holdfény keskeny sávjától a hajnal hasadásán és az „út (dűlő-ország-)"-on át a rongyszőnyegig (Tolnai kedvenc szava a „rongyika"), ami az első szőnyeg volt a „csontszín családi ágy" előtt (biztos nem véletlenül alliterál). Egy nénitől vették a halpiacon, „csak hamukék sávok voltak benne / meg a közepe táján egyetlen fekete", amit átugrottak mindig, „babonásan", mintha itt is egy határ, határsáv keresztezné a szőnyeg (az út) folyamatát, s éppen a folyamatot biztosítaná az ugrás, az emelkedés. Persze ilyen „babonát" (transzcendenciát) nem lehet ellenpont nélkül ábrázolni sem, nemhogy megélni, kell az emberi, a csetlő-botló, szinte chaplini groteszk elem: „vittem a kávét a teát a csontszín ágyba / és a fekete sávnál / leforrázva anyád nagyot ugrottam / így lett a tánc az életünk". Élettánc, násztánc, a csontszín családi ágy pedig folyóágy, benne foganás, a táncé és táncosé, és folyamat, folytatódás, „azon a szőnyegen tanultál járni te is". A rongyszőnyeg is átalakul (folytatódik), áldást hozó/vivő hellyé, létet közvetítő úttá: „egész eljövendő életedben az a néni tengessen eléd / rongyszőnyeget / legyen utad az emberek között a földön”. Ám a szőnyegpárhuzam tovább vezet. Már az ugrás elején (szőnyegről szőnyegre) jelezte a költő: „egyszer emlékszem már majdnem sikerült / szólnom egy ilyen szőnyegről / majdnem sikerült írnom egy ilyen szőnyeget". De most, az ugrás után felismeri a táncosnő talpai alatt „azt a végtelen kék szőnyeget / amit én téptem (írtam)". A tépés, „régi színes göncök" csíkokra szabdalása, majd szövése, sávokba, sorokba rendezése, mint az írás analógiája jelenik meg. És az írás is, tánc is, mint ugrás utáni léptek, „tapogató léptek" tovább vezetnek, „tengernyi lepedővé hajtogatják szét" a halványkéket, „tengernyi lepedővé, amilyenen krisztus járt". A felismerés, rácsodálkozás, akárha vízibolhára, tengerjáró poloskára, viola gázlómadarak lépteire, valóságos, nem festészeti motívum, költői metafora csupán. A versbe ékelt esszégondolat a mottónak felvett Goethe-idézetre utal, mely Krisztus vízen járását az isteni és emberi természet legérzékletesebb találkozási pontjának tekinti, kell a kitérő, a reflexív ellenpont megint, hiszen táncokon innen, táncokon túl vagyunk már, a „termé- szetfölötti-természetes" közel. S egy újabb ellenpont, a gyermeki - hisz Krisztus is egy gyermeket állított példaként a tanítványok elé -, „krisztus talpai olyanok mint amikor / a gyerek pingáláskor kék festékbe lép / s mint összemászkálja a lakást / végigtrappol az előszobán / fel-le a fehér létrán / fel-le / míg egyszer túl nem szalad a tetőn". A „túl", az égi vizek lepedője pedig kék, s ugyan ki látja meg a lábnyomokat, a kék talpakat a kéken. Ki vette észre, ugrás előtt/után, „azokat az azúr talpakat / a keresztfán"? Semmis nyomok (Mi volt kérded a legszebb Dániában) Kierkegaard Ábrahámról szóló könyvében, a Félelem és reszketősben a végtelenség és a hit lovagját hasonlítja össze. A végtelenség lovagja idegen ebben a világban, a létezés bánata és a végtelenség boldogsága tölti el, s a lemondás, rezignáció. A hit lovagja viszont, miközben mindezt ismeri, otthon van a világban (a végességben), sőt örülni tud neki, mindentől el van ragadtatva, teszi a dolgát. A táncos mozgása mutatja meg leginkább a különbséget: „A végtelenség lovagjai táncosok, akik képesek lebegni. Fölülemelkednek, majd ismét aláhullanak, és ez nem valamely áldatlan időtöltés, és nem is visszatetsző látvány. De amikor aláhullanak, nem képesek rögvest fölvenni azt a helyzetet, egy pillanatra meginognak, és ez az ingadozás mutatja, hogy mégiscsak idegenek e világban. Ez kinél jobban, kinél kevésbé feltűnő, mégpedig művészetük mértéke szerint, ám e lovagok között még a legművészibb sem képes elrejteni 16
